Irodalmi Zsebszalon 01
Csatárok és hátvédek az irodalmi pályán


Beszélgetés Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költővel
Balázs Imre József:
Köszöntöm nézőinket, itt az Irodalmi Zsebszalon!
Ma a kolozsvári Bulgakov Kávéházból közvetítjük műsorunkat.
Vendégem Lászlóffy Aladár, Kossuth-díjas költő, esszéíró, prózaíró - én emellett még tanárként is ismerem -, akinek beszélgetésünk során kényelmes és kényelmetelen kérdéseket szeretnék feltenni.
Az első kényelmes kérdésem az, hogy ez a számos műfaj, amiben otthonosan mozog: vers, próza, esszé, tanítás hogyan egészíti ki egymást?


Lászlóffy Aladár: Pályám kezdete óta hajlamos voltam a mindenes szerepét vállalani. Különösen abban a periódusban, amely a "Szövetségek-mániában", a Szövetségek ciklusban is lecsapódott (az 1970-es Lászlóffy Aladár-verseskötet címe - szerk. megj.), talán akkor voltam leginkább mindenese a nemzedékemnek és az akkori irodalmi életnek. Meg kell mondanom, hogy a legutóbb említett dolog volt az, amitől leginkább el voltam zárva. A tanári, a tanítási valencia. És mivel pedagógus családból származom, ez az egyik legkedvesebb foglalatosságom.

BIJ: Ali bácsi néhány könyvcíme szállóige lett. Például a "Szövegek szövetsége". Ezt azóta több irodalmártól hallottam vissza. Eredetileg mit jelent ez a szövegek között való létezés?

L.A.: Ennek jó magyar neve manapság - amikor már nem csak a szöveget előállítók, hanem a trénerek is elmerülnek ebben a hipermangán fürdőben - intertextualitás. Meg egyéb vakok, süketek intézetében használt kosárfonási eljárásnak is ez a neve. Én a szó szoros értelmében vettem annak idején.
Valóban éreztem, hogy a szövegek nem egészében jelentik egymás kiegészítését, viszont a szövegnek a szövetében, a szövevényében van ott az a valami, ami a kezdet óta önmagát folytatja. Mert az irodalomnak, a művészetnek van egy folytonossága. És van egy szükséglete, egy órája, egy pillanata az ezt megtörő újításnak, amelyik felfedez egy új irányt.
Gyakorlatilag voltak pillanatok, amikor én magam is úgy éreztem, hogy az igazi munkamegosztás az volna, ha a közösségen belül volnának csatárok és hátvédek, és ezek a mérkőzés pillanatnyi állása szerint váltanák egymást. Aztán később rájöttem, hogy megbeszélés, különösebb stratégiák, taktikai programok nélkül is megvalósul mindez. Mindig jó viszont, ha van, aki erre figyel.
Ez egy olyan pillanat volt, amikor ráéreztem és címszerűsítettem a magam számára, a saját munkám, vagy könyvem számára ezt a fogalmat. És én hiszek benne, hogy ez nem csak egyszeri, ez nem hapax, hanem egy mindenkor érvényes diagnózis-megnevezés.

BIJ: Nem véletlenül tartom fontosnak ezt a címet, hisz már a legelső Lászlóffy Aladár-kötettől kezdve van talán egy ilyen játék. A történelmi időben való ide-oda ugrálás, a szándékolt anakronizmusok nem csak a versekben, hanem a prózában és esszékben is. Azt hiszem, Orbán János Dénes írta egyszer Kovács András Ferencről, hogy "folyton másvalakinek képzeli magát", a megjegyzés végső soron a történelemben való ide-oda mozgásról szólt. Mi az indítéka ennek, milyen alapon működik ez Lászlóffy Aladárnál?

L.A.: Volna ennek egy prózai és teljesen személyhez kötött, személyre szabott magyarázata. Az, hogy történelem-mániás vagyok. Valamilyen időérzék, a történelemnek tárgyakban való megérinthetősége megejtett annak idején. Ezért voltam régipénz-gyűjtő, régiséggyűjtő, régiszöveg-olvasó, -összevető. Valószínűleg a szónak abban az értelmében, ahogy Horváth Imre szép négysorosa mondja:
"Röpködnek, ha odavágok
körülöttem a forgácsok.
Összegyűjtöm őket, hátha
széthordjátok tűzgyújtásra."
Már az össze- és a szét- is milyen szép ebben a négy sorban! Ilyen alapon egyszerűen megpróbáltam hasznosítani is ezt a jártasságomat, bizonyos fokú önképzettségemet a történelem dolgaiban. Az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy rengetegen visznek el magukban kitűnő képzettséget, anélkül, hogy felhasználnák azt akár a közösség hasznára, akár a saját hasznukra. Vannak olyan nemzedékek, ahol a szó szoros értelmében "elmarad a bevetés". Máskor viszont nincs idő. Észrevettem azt is, hogy vannak, akik tudatosan akarják irtani a múltat, és vannak, akik tudatosan mentik csak a múltat. Ezeket szoktam ahhoz hasonlítani, amikor a katona-karmester az iránynak háttal halad azért, hogy vezényelhesse a kis zenekart. Mások viszont csak egy meghúzott időbeli határ óta hajlandók tudomásul venni, hogy vagyunk. Mindkét túlzás ellen fontosnak tartottam, hogy valahol lehessen tájékozódni, és ne az legyen a fő probléma, hogy valaki egyáltalán nem tudja, hol van, de a spanyolviasz-felfedezők naivságával mégis állandóan véleményt mond.
BIJ.: Úgy tudom, Ali bácsi nemsokára egy gyermekirodalom-konferencián vesz részt. Ott előadást is tart: hátha most kiderül az is, hogy miről. Nyilván ez köthető életének egy korábbi időszakához, a Napsugárral való szoros - szerkesztői, munkatársi - kapcsolatához. De köthető talán egy nemzedéki élményhez is. Nem tartom véletlennek azt, hogy a Napsugárnak a '60-as évekbeli gárdájában akkor nagyon fiatalok voltak jelen: Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, akik talán az erdélyi gyermekirodalom legjavát írták össze. Hogyan hozható ez párbeszédbe a mai nappal?

L.A.: Ami a múltat illeti, szerintem világos, hogy akkor történtek ce(n)zúrák, és a jövőben ugyanúgy meg fog történni a dolgok félbeszakítása. Én viszont úgy érzem ebben a pillanatban, hogy mindazoknak, akik a jelen dolgaival foglalkozunk, de azzal főleg, hogy a mai gyermekek, a holnapi felnőttek, minek futnak neki, azt kell tudatosítanunk, hogy egy borzasztó gravitációs vihar dúl alattunk. Itt szándékosan bomlasztanak értékeket, szándékosan használatlanul dobtak szemétbe dolgokat, amelyek viszont fontosak volnának.
Mindezt azzal lehet megakadályozni, hogy ha a morális irányok és arányok mentén tárjuk fel a tényállást. Erről szeretnék majd ott beszélni, és az az érzésem, hogy harmincadik éve erről írok a Napsugárban is. Amennyire lehet. És erről írok a felnőtteknek is. Az én alapvető nagy dilemmám, amit most is szívesen megfogalmazok neked, válaszképpen (jobban mondva kérdés formájában): miként lehet, hogy az elektronika korának, információs forradalmának a mellékprogramja az agymosás? Itt valaki csal!

BIJ: Ali bácsi 65. születésnapjára jelent meg egy válogatott verseskötet "Átkopogások" címmel a vásárhelyi Mentor Kiadónál. Korábban, három évvel ezelőtt, a pesti Unikornis Kiadónál is volt egy válogatott verseskötete. Tehát valamilyen szinten áttekintése is történik a Lászlóffy Aladár-életműnek. Tudom, hogy erről nem szívesen beszél, ezért megpróbálom másfelől megközelíteni ezt a dolgot. Áttekintve gondolatban, mi történt negyven év költészetében, amióta megjelent az első Lászlóffy-kötet, a "Hangok a tereken", hogyha most volna kezdő költő, mondjuk, ha Fekete Vincénél fiatalabbak bőrébe kellene belebújnia, akkor hogyan látná az irodalom lehetőségeit, a saját lehetőségeit ezen a téren?

L.A.: Saját lehetőségeit korlátlannak látja az ember, így tehát én is. Az irodalom lehetőségeit pedig aszerint, ahogy tájékozódik azon a ponton, abban a naplementében, vagy abban a hajnali sugárzásban, ahol éppen tart az irodalom, másnak látja. Én minden mai fiatalnak a lehetőségét abban látom, hogy mindent megtehet / meg kell hogy tegyen azért, amiért az előző, ebben a pillanatban nem említett első válogatott kötetem szólalt fel. Annak az volt ugyanis a címe, 1980-ban: "Hogy kitudódjék a világ". Tehát tegyen meg mindent a fiatal, amit csak tud, azért, hogy kitudódjanak a dolgok. Ami az irodalmat illeti, először is nem szeretem, hogy a múlt kosztümös kacatjainak nevezett dolgokkal együtt kisöpörjünk mindent, ami a tájnak, a táj hagyományainak a nevében történt az irodalomban. Ezért nem szeretem, amikor valakik be szeretnék vonni a költő vagy az író olyan értelmű jogosítványát, hogy mindenese legyen, hadd legyen dilettáns mindenese, de agyalágyult politikusokhoz képest még mindig okos mindenese, a dolgok menetének. Nem szeretem, amikor a poétát "ki akarják vezetni", mint világtalant.
Most sokkal rosszabb a kilátása magának a kultúrának és az irodalomnak, rosszabb szereposztás szerint, rosszabb felállás szerint foghat neki az integrálódásnak, a globalizációnak és minden újabb rabszolgasági kísérletnek, mint amilyenben talán a neandervölgyi Pupinyenyere, mint a bűvészinas, ide-oda nyúlhatott. És előidézhette a maga forradalmait. Ezért tartom fontosnak azt, hogy személy szerint ma minden tehetséges ember őrizze meg a függetlenségét. Ne vállaljon szerepet abban, hogy a kultúrát degradálhassák, és a kultúrát félreállíthassák, várakozó álláspontra helyezhessék.

(Lejegyezte: Kurkó Anna)
adásba bement: 2002. november 5-én