Új lap
Szonda Szabolcs
Magyar témák az Observator Cultural
román művelődési hetilapban


A 2000-ben indult, bukaresti szerkesztőségű, országos terjesztésű román kulturális hetilap, az Observator Cultural (magyarul: Kulturális Figyelő) több szempontból újat hozott a romániai művelődési sajtópalettára, főként talán azzal, hogy hangsúlyosan felvállalta a kulturális hírlap szerepét. A Ion Bogdan Lefter irodalomkritikus, lapigazgató irányította fiatal csapat induláskor megfogalmazott céljai nem voltak a legegyszerűbbek: elsősorban a kulturális tájékoztatás felerősítését kívánták szolgálni, oly módon, hogy – egyfajta járható minőségi középutat keresve – a közművelődés hazai és külföldi eseményeit, történéseit hozzáférhetővé tehessék azok számára is, akiket esetleg elijesztett a létező román kulturális kiadványok olykor elitista, kizáró vagy enyhén klikk-jellegű modora. Középutat emlegettem, hiszen a lap szerkesztői ugyanakkor azt is a fejükbe vették, hogy óvakodnak a szájbarágós stílustól, és arra törekszenek: kiadványukban az igényesebbek is megleljék az őket érdeklő híreket, a lehető leggyorsabban értesüljenek a kultúra terén bekövetkező fő mozzanatokról, jelenségekről, hírek, tudósítások, kommentárok, összegzések stb. tükrében. Az Observator Cultural – hírlap-jellege miatt – csak nagyon kivételes esetben közöl szépirodalmi alkotásokat, inkább azok megszületésének körülményei, megjelenésük módja és kiváltott hatásuk, helyük és szerepük iránt érdeklődik; teszi mindezt heti 32 oldalon, következetes, vonzó grafikai köntösben.
Az azóta 165. lapszámán is túljutott kiadvány becsületére válik, hogy célkitűzéseit megvalósította, jelenleg kikerülhetetlenül része a román kulturális sajtókínálatnak. De egy másik, hozzánk közelebbi szempontból is újat hozott ez a kiadvány, amiért ugyancsak elismerést érdemel. Aki végigkövette ugyanis az Observator Cultural eddigi lapszámait (és bizonyíthatóan nem kicsiny ez a menet közben kinevelődött, meghódított közönség), észreveheti: a kiadvány hétről-hétre kiegyensúlyozott, európai „ízű”, szintű olvasnivalót kínál, úgy, hogy nem riad vissza az igazi, tehát mértékletes, érvekkel alátámasztott vitáktól, állást foglal, de nem botrányt hajhászva, figyelemre méltó kezdeményezései vannak, és igyekszik válaszolni minél több kulturális igényre. Hangvétele bizonyítja, hogy vannak olyan tevékenységek Romániában, amit lehet kedvvel, a normalitás határain belül, hozzáértő módon végezni. Ebben az is örvendetes, hogy az Observator Cultural értő figyelője a magyar és a romániai magyar kultúra életének is. Színikritikák, irodalmi kommentárok, képzőművészeti értékelések, filmbemutatókról, -fesztiválokról, fotótárlatokról szóló beszámolók, kölcsönös művelődési találkozók, tanácskozások történéseit, hozadékait összegző tudósítások közlése mellett a lap szerkesztői a mindennapok síkján is ott vannak, ahol a magyar művelődés intézményeivel, képviselőivel való együttműködésre kínálkozik lehetőség (megemlíthető erre vonatkozóan pl. az Előretolt Helyőrség egyik, a bukaresti kiadvánnyal közösen megjelentetett száma). Ami ennél is fontosabb: az Observator Cultural nem a mellveregetés szándékával, nem olcsó dicséreteket vadászva teszi mindezt, hanem azért, mert számára ez egyszerűen természetes. Ahogyan az is, hogy több oldalt elfoglaló heti esemény-előzetesében rendszeresen megtalálni pl. romániai magyar színtársulatok műsorát is. A minta követésre méltónak bizonyul: az elmúlt években mintha több más román kulturális vagy szépirodalmi folyóirat is nagyobb teret szentelne a magyar kultúrának, fokozottabban kikérné bizonyos jelenségekről romániai magyar értelmiségiek véleményét is.

Végigböngészve a kiadvány 2003. január-április időszakban megjelent lapszámait (szám szerint 16-ot, ebből kettő összevont), néhány konkrét példa is felhozható ilyen szempontból:
- a 154-es lapszámban Kertész Imrének szentelt összeállítás, melynek keretében a Nobel-díj átvételekor mondott beszéd (Heuréka!) szövege olvasható, illetve Balázs Imre József és Krebsz János egy-egy írása az eddigi Kertész-életmű vetületeiről; Ruxandra Cesereanu recenziója Esterházy Péter Egy nő című, románul a bukaresti Humanitas Kiadónál, Anamaria Pop fordításában megjelent könyvéről;
- a 157-es lapszámban Ioana Nicolaie recenziója Nádas Péter Egy családregény vége című, románul a iaşi-i Polirom Kiadónál, ugyancsak Anamaria Pop fordításában megjelent kötetéről; Mădălina Diaconu portréírása Jecza Péter képzőművészről; sajtószemle (Helikon, Korunk, Látó, Székelyföld
- a 158-as lapszámban Dorica Boltaşu Kovács Albert irodalomtörténész két, románul megjelent esszékötetét (Dostoievski: quo vadis homo?, illetve: Frumosul pur, azaz: A tiszta szépség) recenzálja, magam pedig a bukaresti Magyar Kulturális Központ kiadásában idén napvilágot látott kétnyelvű, magyar-román tanulmánykötetet (Népi mesterség, népművészet – Meşteşug şi artă populară) mutatom be, amely a bukaresti Hungarológiai Tanszék által 2000-ben megrendezett néprajzi konferencia anyagát tartalmazza;
- a 160-as lapszámban Radu Ţuculescu közöl méltató cikket a marosvásárhelyi Ariel Bábszínház (!) Kovács Ildikó rendezésében színpadra vitt Pinocchio-előadásáról;
- a 163-as lapszámban Adrian Guţă számol be az idén Budapesten lezajlott kortárs művészeti seregszemle, a Tavaszi Fesztivál eseményeiről; Bianca Burţa írásában Jánosi János esztéta, irodalomkritikus román nyelvű Thomas Mann-monográfiájáról olvashatunk recenziót;
- a 164-es lapszámban Cristina Ionică méltatja Magyari Vincze Enikő két, a feminizmus vetületeit taglaló, angolul, illetve románul tavaly megjelent könyvét; Ovidiu Drăghia internet-rovatában többek között bemutatja a csíkszeredai Hargita Visual Art képzőművész-tömörülés honlapját.

Sok? Kevés? A fordított irányú ráfigyelés (a román kultúra jelenségeinek a magyar vagy romániai magyar sajtóban való jelenléte) arányait figyelve mondhatni: nem kis teljesítmény ez! Ám ez csak a tűnődés kezdetét jelenti: az elgondolkodás azzal folytatódhatna, hogy kik-mik lesznek témává e hetilapban és miért, illetve hogy miképpen lehetne élőbb, szervezetebb a kétirányú kulturális sajtókommunikáció. Ha az Observator Cultural igazgatója által több ízben mondottakra gondolok, egyvalami ténynek tűnik: a kiadvány hasábjain a lehetőség továbbra is adott, egy kis szervezéssel el lehetne érni, hogy ne a félig-meddig esetlegesség jegyében legyenek jelen ezen a téren a magyar témák. Ők legalábbis szeretnék, ha nem csak akkor értesülnének-tájékoztatnának a magyar kultúra aktuális vetületeiről, ha a szükséges forrásanyagok (pl. irodalmi alkotások) már románul is hozzáférhetőek. (Persze, átkos időhiány, mindennapi egyéb teendők, ráhangolódás nehézségei stb. – no de ezek már lassan közhellyé válnak…)
A fenti kínálatból néhány részlet erejéig bővebben kitérek az Esterházy- és a Nádas-könyvrecenzióra, figyelemre méltó lehet ugyanis, hogy miképpen olvasták a két művet az írások szerzői, mit tartottak érdemesnek kiemelni az alkotások jelentette élmény- és benyomás-együttesből.
Ruxandra Cesereanu recenziójában (Esterházy Péter 97 nője) a cserepeire hullt tükör modelljét említi fel, a 97 nőportrét tartalmazó könyv építkezési módjának analógiájaként, a mű ily módon – szerinte – egyetlen, ugyanakkor az összes nő, mondhatni, a Nő arcképét rajzolja meg, a nőiesség egyfajta felleltározása gyanánt. A szerző ilyeténképpen egyszerre figyeli értő szemmel ezen nőtípusok külső környezetét és testük, agyuk, lelkük világát, krónikásként és szerepjátszóként is. A szövegjáték azonban sokkal bonyolultabb: „Szinte mindegyik megidézett nő alkalmas (olykor isteni) szexuális partner is. (…) az Egy nő című regény egyetlen férfi szereplője, a narrátor, sem egyedi férfi, hanem az összes férfi egyben. (…) A könyv legjobban megírt részletei azok, amelyekben a női test érintkezni készül (vagy éppen érintkezik) a férfi testtel (…). A nemi aktus, írja Esterházy, azt jelenti általában, hogy rárontani és munkálkodni, azonban nem mindig kielégítő módon. Az Egy nő vitéz férfiúja nem mindig tudja, mi lenne inkább a teendő: az engedetlenség vagy a behódolás az érintkező testek látványa előtt. Ez utóbbiak azonban az esetek zömében nem valami porcelán dísztárgyak, és nagyon jó, hogy ez így van. A nemi aktus fiaskó is lehet, egy számkivetett balsikere. Ilyenkor nem marad más hátra, mint a fekete humorra való hagyakozás. (…) A hús karneválja, kiált fel adott ponton Esterházy Péter, akaratlanul teoretizálva egyúttal saját stílusát és regénye nyughatatlanul vissza-visszatérő témáját is. (…) A férfi a nő egyfajta hazája, sugallja egy helyen a szerző. De ez fordított értelemben is legalább ennyire érvényes lehetne. (…) Különös, hogy Esterházy Péter ilyen pontosan ír a nőkről, anélkül, hogy ő maga ilyesmi lenne. (…) Mindenesetre, ha létezne a Harisnyakötő irodalmi-erotikus érdemrend (díj), én odaítélném neki, mert kétségkívül megérdemli. Annak ellenére, hogy regénye inkább erogén, mint erotikus. Végezetül még annyit, hogy ha egy romániai írónő írt volna meg egy, az Esterházyéhoz hasonló regényt, mondjuk, Egy férfi címmel, lejegyezve annak lapjain a férfiről mindazt, amit leírt Esterházy a nőről, a tájainkon uralkodó, eléggé nőgyűlölő közhangulat nyomására valószínűleg a kiközösítés lett volna a sorsa.”


Ioana Nicolaie így fogalmaz írásában (Gyermekkor, kommunizmus, zsidóság) a Nádas-regényről, amelyet az 1970-es évek egyik legeredetibb szépirodalmi produkciójának tart: „Az Egy családregény vége valójában egy bonyolult epikus szerkezet, amelynek keretében az esztétikai tétek keresztezik egymást mind a diskurzus terén, mind – főként – a többi szinten, ahol látszólag egymástól elütő résztémákat az összefonódásuk rendkívüli narratív és szuggesztív erővel ruház fel. A szövegben alkalmazott szempont – a faulkneri hagyományt folytatva – egy öt- vagy hatéves gyereké, a szöveganyag pedig olyan benyomások, történések hordalékos (alluviális) tömörüléseként növekszik, amelyeket az éretlen narrátor nem képes megfejteni (ez a tapasztalt olvasó feladata marad), a gyermeki ártatlanság és kognitív prioritások által feldarabolt eseményekről és, főként, a minden egyes szereplő által – egyfajta időtlenítés gyanánt – elbeszélt történetekről lévén szó ez esetben. A regény hangulata egyszerre költői és furcsa, Simon Péter (a gyerek) világának középpontja az a pszichoanalitikus csomópont, amelyből aztán kifejlődnek a későbbi traumák. (…) Kihagyásos és sejttető jellegével, leképezve a gyermek szétszórt tudatát, a szöveg lényegében kegyetlenségek és tragédiák tárháza, a mozzanatok rejtett értelmű egymás mellé rendelése, amely megrázó erővel hat, pontosan a hihetőség és hitelesség révén, amelyet – bár héjakba és redőkbe burkoltan – a szerzőnek végül is sikerül közvetítenie az olvasó felé. (…) Bár a narráció idősíkjai egymásra tevődnek, illetve az epikai kristályosodás nagyon intim kényszerképzetek túlexponálása révén jön létre, az összkép menet közben letisztul, a könyv vége felé pedig teljesen egyértelműsödik. (…) A kis Simon Péter tanúja annak, ahogyan szétmorzsolódik az a néhány fogódzó, amelyet épphogy felfedezett létében, míg tekintete gyermeki kívülállással rögzíti mindannak a pusztulását, ami élete első éveiben összefüggőnek bizonyult környezetében. (…) A könyv izgalma és szépsége főként különböző érzékelési módok rekonstruálásából ered, olyanokéból, amelyeket a gyermek alkalmaz egy lehengerlő külső univerzummal való találkozásai során, egy olyan világgal való érintkezésekor, amelyet el kell sajátítani minden élével és egyenetlenségével együtt.

Több szövegrészlet a különösség megtapasztalására emlékeztet, arra a “közvetlen valóságnélküliségre”, amelyet a román irodalmárok közül Blecher fedezett fel (M. Blecher, egyes román irodalomkritikusok szerint »a román Kafka«; egyik jelentős regényének címe: Întîmplări din irealitatea imediatăTörténések a közvetlen valóságnélküliségből – Sz. Sz.). (…) Az Egy családregény vége egy olyan szerző rendkívüli alkotása, aki képes megteremteni a költői hatást kizárólag epikai eszközökkel, míg a narratív erő forrása esetében főként a biztosan irányított szövegközlés, illetve a különleges eleganciájú és színezetű pointillista képződmények sokasága. Könyve valódi ajándék annak az olvasónak, aki becsülni tudja az igazi irodalmat, azt, amelyre gyakran vágyunk.”