Új lap
Adorján Botond
Kávéházak, kocsmák
Korunk, május


Mindenkinek vannak olyan emlékei, amelyek kocsmákhoz kötődnek. Vannak amelyek kellemesek, vannak amelyek nem. Ez azért van, mert nem kell olyan sokat inni, és ha nem iszol meg egy hordónál többet, akkor csak kellemes emlékeid lennének.


A Korunk gondolt egyet, és úgy dönt: egy egész lapszámot arra áldoz, hogy megemlékezzen kocsmákról, kávéházakról, de akkor sincs semmi baj, ha valamelyik kapcsolatba hozható az irodalommal. Jó választásnak tűnik, már csak azért is, mert rengeteg hangulatot idéz meg ez a két szó. Az angol Cafés and Pubs cím egy előkelő, kicsit titokzatos légkört sejtet. A román cafenele şi crîşme vad tivornyákat, nem én léptem a nyakkendődre-szerű éjszakák hangulatát sugallja.


Dőltek is az írások, mert az irodalmár nem az a fajta, aki a cipőjébe tölti, ha kínálják. Mózes Attila Kocsmák, micsoda kocsmák! című írásában egy kihalt állatfajnak állít emléket, a besúgóknak és a régi vágású korcsmárosoknak, aki tudják, hogy mit iszol, de azért megkérdezik, hogy mennyit. Láng Gusztáv, Kántor Lajos emberekre emlékezik, akikkel jó volt kocsmázni, akikkel jó volt vitatkozni.

A májusi számban két interjút olvashatunk, méghozzá művészkocsmák tulajdonosaival. Az Insomnia törzsfőnőkét Szántai János kérdezi, OJD-vel Szabó Géza beszélget. Na, ezekben már vannak lényeges infók, majd ezekre fogok gondolni, mikor teknősbékatávlatból, négykézláb igyekszem ki a Bulgakovból.




Onagy Zoltánnak nincs semmi baja, sem az irodalommal, sem a kocsmákkal, csak nem szereti, ha a kettőt társítják. Én is így vagyok vele, mindig elbotlom a könyvekben, ha meg vagyok mackósodva.

Karácsonyi Zsolt a kocsmákat látogató emberek szokásait firtatja, olyan létfontosságú kérdéseken elmélkedik, hogy melyik társaság hangosabb, ahol barátok, vagy ahol haverok vannak. Mindegy, nekem vannak nagypofájú haverjaim meg barátaim is. És volt egy macskám is, de az már a tavaly elszökött (ez sehogy sem talál ide, de tényleg volt nekem).


Aztán ott vannak azok az írások, amelyek nem nosztalgiáznak, viszont meg lehet tudni belőlük, hogy Nagyváradon 1903-ban nyolc kávéház működött, vagy hogy Temesváron a főként németek által dominált fejlett ipar már az 1880-as évektől táptalajként szolgált a vendéglátóipar és ezen belül a kávéházak iránti igény megerősödéséhez. Ez körülbelül annyira érdekel egy olvasót, mint ennek cikknek az olvasóit, hogy volt egy macskám, akit egyébként Péternek hívtak. Nagyon hasznos lehet, ha valaki erről ír dolgozatot, lehet hivatkozni rá, mikor pénzt kérsz otthonról. Tanulmányi célokra, csakis tanulmányi célokra.

Balla D. Károly legnagyobb bánata, hogy az ő életéből kimaradt egy igazi törzshely. Nem volt olyan hely, amely sokáig meg tudta volna őt tartani, ezért talált ki magának egy virtuális irodalmi kávéházat, ami könnyen lehet a kedvence, hiszen ő benne a főnök és a pincér is.



Papp Attila Zsolt, Vass Tibor versekkel emlékeznek az olyan éjszakákra, amikre nem szoktak emlékezni. A lapszám grafikai anyagát Könczey Elemérnek köszönhetjük, aki régi fotók megbütykölésével olyant produkált, hogy az ember csak áll, és mereszti a szemét.

Érdekes volt ennyi embernek a véleményét olvasni, egy olyan témáról, amihez mindenki ért. Lehet, hogy ők egy kicsit jobban. Talán azért, mert irodalmárok. Vagy csak azért, mert több kocsmában jártak. Lehet, hogy ilyen egyszerű.