Pályázat 15.
Magyary Ágnes


A kóbor lovag kalandja

 

János barát a baezai rendházban halt meg. Halála nagy megkönnyebbülés volt a rendfőnöknek, hiszen a barát életében, sok kellemetlen pillanatot szerzett előjáróinak.  Először is a holttestet azonnal vissza kellett szállítani János barát saját rendházába. A baezai rendházban semmiképpen sem maradhatott.  A rendfőnök minél hamarabb túl akart esni kellemetlen kötelességén, ezért tőle szokatlan határozottsággal kijelölte azt a négy szerzetest, akik elkísérik a halottat Segoviába. Még egy fiút is fölfogadott az állatok mellé, aki később komoly bonyodalmakat okozott nem csak ebben a történetben, amint látni fogjuk, hanem filológiai és egyháztörténeti problémákat vetett fel az ő szerepeltetése ebben az ügyben.

Szóval pirkadat előtt indultak el. Két barát a batár előtt haladt, kettő pedig hátul. Gyalog mentek. A táj egyhangúsága, az egymást követő bágyadt falvak és a szerzetesek monoton imádsága a halott lelki üdvéért, gondolkodásra késztette az öszvérhajcsár fiút. Először is nem értette, hogy miért kell egy halott barátot egy másik rendházba vinni, és miért nem lehet ott eltemetni, ahol jobblétre szenderült. E mögött az utazás mögött a csuhások mesterkedését látta, csak még nem jött rá, hogy az vajon miben áll. Aztán azt sem értette, hogy ha csak egy egyszerű szerzetes halt meg, miért van körülötte ennyi felhajtás. Aztán látta, hogy a rendfőnök mennyire igyekszik, hogy minél hamarabb túladjon János baráton, egy szó mint száz az öszvérhajcsár fiú teljesen belebonyolódott ezekbe a kérdésekbe. A szerzetesekkel nem lehetett szót érteni, mivel azok állandóan csak az imáikat mormolták, a jószágokkal pedig nem lehetett ilyen dolgokról beszélni. A fiú kénytelen volt tovább gondolkodni. Szörnyű nagy bajában azt talált eszébe jutni, hogy a csuhások biztosan megölték ezt, amelyiket állítólag Segoviába kell vinni, és eszük ágában sincs oda menni, hanem valahol az úton, ahol nem járnak sokat, majd szépen elássák a holttestet, és mivel nem akarják, hogy szörnyű tettükre fény derüljön, őt is levágják, és a barát mellé teszik. Elképzelte, ahogy árnyas fák közé érnek, ott majd rárohannak a szerzetesek, akik valójában most sem imádkoznak, hanem egymás között beszélik meg latinul, hogy a fiú ne értse becstelen szándékuk részleteit. Ő először eszeveszetten fog kapálózni, de a túlerővel szemben nem sokat tehet, így hamarosan lenyomják. Az a vastag kezű barát pedig elő fog húzni egy hosszú kést a csuhája alól, amivel majd az ő torkát akarják elvágni. Annyira elragadta a képzelete, hogy este, amikor a szerzetesek meggyújtották a fáklyáikat, ő majd szörnyethalt ijedtében, mert már azt hitte, hogy őt akarják megsütni, hiszen hallotta, hogy az Indiákon a vademberek emberhúst is esznek, akkor miért ne történhetne meg ez itt is. Nagyon szeretette volna már, ha találkoznak valakivel az úton.

A barátok gyanútlanul folytatták imáikat a sötét estében, mit sem sejtve az öszvérhajcsár lelkében dúló viharokról. Úgy tervezték, hogy a következő fogadóban szállnak meg éjszakára. Azt mindenképpen el kell mondani, hogy ezek a barátok nem voltak valami műveltek, sokuknak az olvasás is nehezére esett, és az irodalomról végképp nem tudtak semmit. Így azt sem tudták, hogy vannak lovagok. Sőt, hogy vannak kóbor lovagok. Egyszóval reménytelenül tájékozatlanok voltak. Így nem csoda, hogy amikor felcsendült egy hang közvetlenül előttük, az összes barát nagyon meglepődött. Tudták, hogy az útonállók messzire elkerülik az egyszerű csuhásokat, hiszen tőlük nem sok mindent lehet eltulajdonítani.

Egyszóval a sok gyaloglástól fáradt szerzeteseket egy érces hang állította meg az úton. Az illető egy rozzant gebén ült, de elég harciasnak tűnt. Furcsa páncélzat volt rajta, és fegyverzete sem a legújabb flandriai műhelyekből került ki. Idősebb barátok ősapáik kezében láttak ilyeneket még kisgyermek korukban. A furcsa útonálló szózatot intézett a csuhások rémült gyülekezetéhez.  Felszólította őket a kóbor lovagok nevében, hogy azonnal adjanak számot arról, kicsodák, hova mennek, és hova viszik a kocsin fekvő beteg lovagot. Az ijedt szerzetesek szóhoz sem jutottak. Főleg mikor látták, hogy a sötétben egy másik alak is közeledik szamárháton. Először arra gondoltak, hogy egy szerencsétlen őrülttel van dolguk, de a szamárháton ügető köpcös alak feltűnésekor rájöttek, hogy valószínűleg egy egész banda akarja a bolondját járatni velük. Nem tudták, mitévők legyenek. A támadástól nem féltek, hiszen az egyszerű barátok bántalmazása a legszigorúbb büntetést vonta maga után, és nem olyan időket éltek, hogy bárki is szívesen ujjat húzott volna az inkvizícióval csak azért, mert elpáholt egy szegény szerzetest a segoviai úton. A fosztogatástól sem kellett tartaniuk, hiszen fáklyáikon kívül nem nagyon volt náluk más értékes holmi, és különben is ki az az őrült, aki egy halottas menetet megtámad, így vonva szerencsétlen fejére az Úr haragját.

Az első ijedtségen után a szerzetesek, hamar megnyugodtak, és már csak minél hamarabb túl szerettek volna jutni ezen a kellemetlen kalandon. Tehetetlenül toporogtak a batár körül, és senkinek sem jutott eszébe egy épkézláb ötlet, pedig az idegen már egyre türelmetlenebbnek látszott. Ekkor szerencsétlenségükre a medinai öszvérhajcsár legkisebb fia otromba és bárgyú módon (medinai tájszólásban) ráförmedt az idegenre, hogy azonnal kotródjon el az útjukból, abban reménykedett, hogy a lovag úr úgy sem engedelmeskedik a felszólításnak, és így kimenti őt a gyilkos szerzetesek karmai közül. Amiben olyan nagyot nem is csalódott.

 A rémült barátok megdöbbenve látták, hogy erre az idegen lovát megsarkantyúzva, kivont lándzsával nekik ront. Mivel erre a fordulatra egyikük sem számított, még az áruló medinai fiú sem, ő valami egyszerűbb dologra gondolt, eszeveszetten rohantak szét az út mentén elterülő mezőn. Csak az a bizonyos vastag kezű barát maradt a batár mellett, nem azért, mintha ő bátrabb lett volna a többinél, hanem csak azért, mert bütykös lábaival nem tudott futni. Vele elegyedett szóba a dühös idegen. Így hamarosan sikerült tisztázniuk, hogy ők nem egy bátor lovagot tartanak fogva, hanem egy társuk holttestét viszik a karmeliták segoviai rendházába. Az idegen hamar belátta, hogy elhamarkodottan akarta lekaszabolni a szerzeteseket, és így békében elváltak.

Ezután már semmi érdekes nem történt az úton, a szerzetesek megérkeztek a rendházba, kifizették a fiút, útjára engedték, és eltemették társukat, majd visszatértek Baezába. Egyszóval úgy látszott, hogy az országúti kalandot mindenki elfelejtette már. Azonban az öszvérhajcsár sehogy sem értette az eseményeket (mellesleg ő sem hallott soha kóbor lovagokról). Szerinte valami nem volt rendben a karmeliták körül. Ezt az aggodalmát azonnal megosztotta a segoviai Dühös Bika fogadó vendégeivel, megfelelően kiszínezve a történetet. A vendégek figyelmesen hallgatták a fiút. Megtudták, hogy a baezai szerzetesek, miután megölték társukat, annak holtestét valahol, messze mindentől, ahol senki sem jár, el akarták ásni. Felfogadták őt, hogy megássa a gödröt, de mivel veszélyeztette a tervüket azzal, hogy esetleg később eljár a szája, ezért lefizettek egy lovagot, hogy felkoncolja a fiút. De a lovag eltévesztette a helyet és az időt, és túl hamar talált jönni, még mielőtt megérkeztek volna arra a helyre, amely a szerzetesek sötét tervében szerepelt, ezért mindent elrontott. Amikor a lovag rájött, hogy így könnyen eleshet a beígért pénztől, dühében fel akarta aprítani az egész társaságot. Kész csoda, hogy megmenekültek, az öszvérhajcsár fiú bátor kiállásának köszönhetően, aki puszta kézzel terítette le a felfegyverzett lovagot, aki aztán szégyenében sírva kullogott el fegyverhordozójával együtt.

Ez a lehetetlen történet hamar eljutott a karmeliták fülébe is, akik eléggé bosszankodtak a fiú ostobasága miatt, de úgy gondolták, hogy jobb, ha nem tulajdonítanak neki nagyon jelentőséget. Igen, de csak ekkor kezdődött el a bonyodalom. Ugyanis megjelent valami újabb könyv a kóbor lovagokról, aminek valami Quijada vagy Quesada a főhőse, bár a történet szempontjából érdektelen a név. Egyszóval ez az arcátlan szerző a kilencedik fejezetben azt állítja, hogy ez a Quijana vagy Quesada nevezetű kóbor lovag szerzetesekkel találkozott az országúton, akik halott társukat vitték. Arcpirító módon valóságos díszmenetnek írja le a könyv a barátok utazását, ahol a szerzetesek lóháton feszítenek, húszan elöl parádéznak, a kocsi mögött pedig hatan zárják a sort. Az egész leírás igencsak kényes helyzetbe hozta a karmelitákat, de amin igazán felháborodtak, az az volt, hogy azt az ostoba öszvérhajcsár fiút is megemlítik a könyvben, aki miatt ez az egész történt. Miatta rontott rájuk az a félkegyelmű ott a segoviai úton, és utána ő töltötte meg az egész vidéket az ostobaságaival, aminek már pusztán a rend bosszantása miatt is mindenki hitelt adott, és most pedig még egy könyvet is pazarolnak rá.                 

*

Apró termetű férfi volt, alig magasabb egy kamaszodó fiúnál. Halálos ágyán a kortól agyon gyötörve valószínűtlenül kicsinek tűnt. Testét kelevények lepték el. Arcát eltorzította a fertőzés, és a fájdalom barázdáit a halál sem tudta kisimítani. A barát, aki végig mellette volt, később vette észre, hogy János már nem vergődik a magas láz miatt. Fiatal korában leprásokat ápolt egy vidéki istápban, valószínűleg ott ragadhatott át rá a kór.

*

A segoviai rendfőnök nem örült, hogy visszahozták neki a szent holttestét, semmi kedve nem volt temetésekkel bajlódni, amikor olyan rossz idők jártak a szerzetre, hogy napokig nem főtt semmi a konyhán. De valahogy azért mégis eltemették. Minden nagyon egyszerű volt, hiszen sem a szentnek, sem a rendnek nem volt semmije, amivel elkápráztathatta volna az embereket. De aztán minden megváltozott. Először az érsek jött el, és magával vitte a szent ujját. Megígérte, hogy az őt megillető módon fogják kezelni a szent testrészt. Aztán egy kanonok érkezett, ő már mohóbb volt, egy egész kézfejet követelt magának. Innentől kezdve a rendfőnök ki sem látszott a kérelmekből. Az addig békés karmelita rendház felbolydult a zarándokok és a kérelmezők egyre türelmetlenebb hadától. A rendház közelében lassú, de biztos virágzásnak indult egy fogadó, amely addig már vagy háromszor is bezárt, mivel alig tette be a lábát oda valaki is. A rendfőnök (egy másik, mert az előző hirtelen meghalt), aki ki nem állhatta a szentet, nem értette, hogy mi ez a nagy felhajtás egy kelevényes test miatt. De fenntartásait hamar legyőzte üzleti érzéke, és amikor már szinte semmi nem maradt a testből (hiszen világéletében kistermetű ember volt) toledoi hóhér sógorának köszönhetően hozzájutott egy sokkal nagyobb és sokkal jobb hullához. Ez már akkor volt, amikor megjelent az a bizonyos könyv.

 

 

A piros szőnyeg rejtélye

 

(előhang egy melodrámához)

De Lessagne márki egy fiatal, festett hajú színésznőnek udvarolt, amikor Philibert Bouton, a színész, akinek a Tökkelütött volt a csúfneve, Párizs egyik forgalmas utcáján egy robogó hintó elé vetette magát. A márki abban a pillanatban verejtékben fürödve hajtotta a fejét a festett hajú színésznő testének puha vánkosára, és Philibert Bouton lelkéért két angyal szállt le, hogy a Mindenható eleibe vigye. A festett hajú színésznő unottan bámulta a márki hálószobájának falát díszítő piros tapéta mintáit, és egy Philibert Bouton nevű, Tökkelütött csúfnévre hallgató színészre gondolt, akinek, ha csak egy kicsivel is több sütnivalója lenne, neki nem kellene a márki nyálkás teste alatt feküdnie.

Pocsék kezdés egy elbeszéléshez. Csak néhány sor került papírra, de már mindenki ásítozik, a márki unja a színésznőket, akik mindig olyan egyformák, Philibert Bouton kiábrándító módon megbánta, hogy öngyilkos lett, a színésznő pedig szóra sem érdemes. A szerző éppen kétségbe esne, amikor eszébe jut egy mentő ötlet. A színésznőnek valami váratlan dolgot kellene tennie. Például eszébe juthatna, hogy a márki előszobáját egy piros szőnyeg díszíti. Ez a látszólag banális dolog igenis jelentős mozzanat a történet szempontjából. Ugyanis a piros szőnyeg sok mindent elárul az ott lakók egyéniségéről. Bár ez hazugság, csak egy jól bevált fordulatot próbált kamatoztatni a szegényes fantáziájú szerző, amely szófordulatra az ítészek rögtön lecsaphatnának, és vaskos köteteken keresztül elemezhetnék a piros szőnyeg pszichoszomatikus hatását De Lessagne márki és a posztmodern korában. No, de mindegy.

Az előszobában rendhagyó módon egy piros szőnyeg volt. A narráció íratlan szabályai szerint most az előszobában található többi tárgyat kellene leírni, hogy ebből a leírásból lágyan „átcsusszanjunk” a szereplők mélylélektani elemzésére.  De a szerző inkább átugorja ezeket az agyoncsépelt részeket, amelyek úgy sem érdekelnek senkit, és közben a márki is elaludt izgalmában. De ez végzetesnek bizonyult, mert többet nem ébredt fel. Akkor a színésznő már rég elhagyta a márki szerelmi fészkét, hogy visszatérjen saját otthonába. De visszatérve a márkihoz, aki alattomos módon csendben meghalt, el kell mondania a szerzőnek, hogy a piros szőnyeg is eltűnt az előszobából, és ezzel a ravasz trükkel elindult a rémtörténet.

Hosszan vívódtam azon, hogy leírjam-e a következő mondatot: A márkiné ötkor elment otthonról. Minthogy a márkiné sohasem ment el otthonról, és főleg nem öt órakor. És így ez teljesen értelmetlennek tűnt. Egy kicsit összezavarodtam.

 (a történetet újból el kell kezdeni, mert a szerző hülye, a szereplők bemutatása, illetve a szerző elalszik)

De Lessagne márki vidéken nősült. Felesége nem volt sem túl szép, sem túl okos, de szerette a márkit. De Lessagne azonban inkább a pénzéért vette el, mintsem lángoló érzelmeiért. Ezt felesége is hamar felismerte. Vidéken éltek, bár az ifjú férj üzleti ügyeire hivatkozva egyre több időt töltött Párizsban. Azonban a látszat fenntartásának érdekében mindig visszatért hitveséhez. A márkiné kezdett belenyugodni, hogy házassága boldogtalan, és megpróbált alkalmazkodni férje szeszélyeihez. A márkin már azokban az időkben erőt vett a beteges vonzódás a harsány színek iránt. Elsősorban a piros izgatta. A piros brokát függönyök, a piros ágytakarók, a piros női toalettek, és a vörös hajú nők. A márki felesége példamutató módon viselte el és elégítette ki hites urának hóbortjait. Ruhatárát kicserélte. A cselédlányok új ruhákat kaptak. A márki még lakáját is piros libériában járatta. A házukat ellepte a piros minden árnyalata.

Aztán a márki, hogy enyhítse vidéki magányát, furcsa embereket hozott magával Párizsból. Színészek, kártyajátékosok, életművészek, szélhámosok lepték el a márkiné házát. Végeláthatatlan dorbézolások kezdődtek. A márki hitvese mindennap imádkozott, hogy férje megváltozzék, aztán egyszer csak, amikor a márki egy állítólagos vörös hajú grófné társaságában tért vissza otthonába, aki a legrémesebb párizsi akcentussal beszélt, akkor az asszony úgy érezte, hogy neki már nincs mit keresni De Lessagne márki oldalán.

Mindenből kiábrándulva önként kolostorba vonult, ahol reményei szerint, lelki békéjét szerette volna újra megtalálni. Itt találkozott azzal a fiatal lánnyal, akit anyja erőszakkal küldött a zárdába. Már évek óta élt a falak között, és nap, mint nap reménykedett abban, hogy egykori vőlegénye eljön, és elviszi ebből a börtönből.

Úgy gondolom, hogy a műveltség, az olvasottság elengedhetetlen feltétele az írásnak. Én magam például mindennap több órát pallérozott elmék társaságában töltök. Néhány kritikusom, amint azt tapasztalni fogod, nyájas olvasó, ezt kétségbe vonja, és mindenféle alávaló rágalommal illet. Ez most csak úgy eszembe jutott.

A márki szellemdús ember hírében állt Párizsban. Ugyan végtelenül ostoba volt, de züllött életmódja ellenére sikerült megőriznie arcának kisfiús báját, amelynek sikereit köszönhette. Csapongó természetű volt, és így a szerelemben sem tudott állhatatos maradni. Bár nem a változatosság vitte ezekbe a kalandokba, hiszen a márki régi család sarjaként alapvetően igen konzervatív volt, hanem inkább azoknak az embereknek a tehetetlensége, akik nem tudják, hogy mit is akarnak az élettől. No persze ehhez még vérmes természete is hozzájárult, amely soha sem hagyta nyugodni, főleg nem a kies párizsi utcákon, ahol annyi a kísértés, hogy a márkinál szilárdabb jellemek is elbuktak már. Más részről pedig gyenge szellemi képességei sem engedték, hogy intellektuális örömöket keressen, ezért megmaradt az érzéki kalandok futó, de annál boldogítóbb mámoránál.

Ezzel szemben Philibert Bouton pont az ellenkezője volt, noha ő sem dicsekedhetett szellemi kincsekkel. A nőktől betegesen félt, és bár a színpadon nem egyszer csodálatot váltott ki játéka, de amint leereszkedett a függöny, elvesztette minden bátorságát, és ügyetlenül csetlett-botlott. Hebegett, hápogott, egy értelmes mondatot nem tudott kinyögni. Mozgása esetlenné vált, akárhová nyúlt, mindent levert, összetört, egyszóval reménytelenül ügyefogyott volt. Ezen kívül reménytelenül szerelmes. Hogy éppen kibe, az rendszerint sűrűn változott, habár ha a környezetéhez tartozó nőket alaposabban megvizsgáljuk, akkor be kell látni, hogy Philibert Bouton mégis csak állhatatosan kitartott ugyanannál a típusnál. Ezek után nem egészen egyértelmű, hogy Philibert Bouton miért is lett öngyilkos. Nos, ezt én magam sem értem.

A poroszló látszólag teljesen hülye volt, de valójában neki van a legtöbb sütnivalója az egész történetben. Utálta a márkikat és a színészeket. Mindkettőt alávaló élősködőnek tartotta. Különben kistermetű, köpcös alak volt, aki sohasem nézett mások szemébe. Emiatt sokan félreismerték igazi jellemét. Voltak, akik jelentéktelennek gondolták, mások szégyenlősnek tartották, de voltak olyanok is, aki úgy vélekedtek róla, hogy egy félnótás. Az igazság az volt, hogy szerette megtéveszteni az embereket.      

A színésznő, ahogy hazatért, ott találta a barátnőjét, aki szintén színésznő volt, szintén festett hajú, ő is ismerte a piros szőnyeget és a márki hálószobájának falát díszítő piros tapéta mintáit. Ezen kívül még Philibert Bouton meghitt barátai közé tartozott. A két nő sietve felment a lépcsőn, amely az aprócska szobához vezetett, és hamarosan elmerültek kedvenc témájukba, azaz a férfiak pocskondiázásába feledkeztek, mit sem sejtve a márki váratlan elhalálozásáról. Mindeközben a márki már Philibert Bouton oldalán lógatta a lábát a másvilágon, ebben a tekintetben nem sokat változtak körülötte a dolgok, hiszen életében sem csinált mást. Philibert Bouton nagyon meglepődött, nem gondolta volna, hogy ilyen hamar viszontlátja a márki utált személyét, akinek a létezése annyi keserű órát okozott neki még ott lenn a földön.

A márki lakája, aki kifinomult diszkréciójával vívta ki ura megbecsülését, felfedezte a márki hiányos öltözetű holttestét, és mivel gyanús volt neki ez a hirtelen kimúlás, lévén a márki mindig makkegészséges, ráadásul ura kedvenc piros szőnyege is eltűnt a lakosztályból, azonnal elment, hogy jelentést tegyen. Párizsban ez nem működött olyan egyszerűen, de néhány óra leforgása alatt sikerült a megfelelő poroszlóval beszélnie. A poroszló gondolkodott, hogy ilyenkor mit is kell tennie. Ez sokáig tartott, de végül kisütötte, hogy jobb lenne, ha a lakáj mindent bevallana, és azt is elmondaná egyúttal, hogy hova tette az aranyakat. A lakáj először azt hitte, hogy a poroszló megbolondult. Természetesen kikérte magának az aljas feltételezést, hiszen az által, hogy egy ilyen előkelő úr szolgálatában állt, úgy érezte, ő maga is felemelkedett, és ha éppen nem is nemesedett márkivá, de azért mindenképpen különb volt, mint ez a söpredék a városházán. A poroszló nem az a típusú ember volt, aki túl sokat adott volna az emberi érzékenységre, nem is válhatott volna be, mint főúri lakáj, ezért egy hanyag mozdulattal félresöpörte a lakáj fennhéjazását, és tarkón ragadta a brigantit. Mármint hogy az ő szemében mindenki, aki nem a törvényt védte poroszlóként, az csakis valami hétpróbás gazember lehetett. A lakáj kétségbe esetten gondolt vissza azokra a szép napokra, amikor még gazdája élt, és neki nem kellett ilyen emberekkel keverednie. Amikor még nem egyszer elkísérhette urát éjszakai portyázásaira, amelyek legtöbbször a márki buja kívánságait hívatottak kielégíteni. De ennek immár vége szakadt, hiszen a márki holtan feküdt, a piros szőnyeg meg eltűnt. A poroszlónak jó napja volt, így hamarosan megkegyelmezett áldozatának, és atyai hangon arra kérte, hogy hordja el magát, és nem dugja az orrát Párizs városát érintő ügyekbe. A lakáj ekkor gyorsan elszelelt, és mivel most már annyi mindet nem értett ebben a kibogozhatatlannak tűnő ügyben, inkább összepakolt, és elutazott normandiai rokonaihoz, anélkül, hogy bárkit értesített volna a márki haláláról.

A poroszló, miután látta, hogy sikeresen megszabadult egy kellemetlenségtől, jókedvében fütyörészve indult el szeretőjéhez. Amikor abba a szűk sikátorba ért, ahol a lány lakott, már messziről látta a lakásból kiszűrődő gyertyafényt. A lánytól éppen akkor ment el a barátnője. A poroszló szuszogva érkezett fel a lépcsőn, és jókedvűen rúgta be az ajtót a párizsi poroszlók öntudatával.

Nos a szerző ezen a ponton aludt el, és egy durranásra ébredt föl, amit az asztalhoz ütődő kobakjának vélt, de valójában a poroszló által berúgott ajtó hangja volt. Világossá vált, hogy ez így nem mehet tovább, és azonnali hatállyal ki kell rúgni a szerzőt, aki eddig is csak összekuszálta a szálakat, mert például mi van a piros szőnyeggel?

Szóval a poroszló megérkezett szeretője lakására, aki mellesleg egy festett hajú színésznő volt, hogy egy közös ügyüket megbeszéljék. A nő ugyanis, kihasználva gazdag férfiak pártfogását, tippeket adott a poroszlónak, aki ily módon egészítette ki igencsak szerény jövedelmét. De ezúttal másképp alakultak a dolgok. A márki halála mindent felborított, és veszélyeztette az egész kis vállalkozás további létét. Miután a színésznő a terv szerint eljött a márkitól, a poroszló megvárta volna, hogy a márki is távozzon, és csak azután ment volna fel a lakásba. De miután hiába várakozott, és a márki sem mutatkozott, visszament a posztjára. A lakáj beszámolója elkeserítette őket, mert ezek szerint valaki nem csak ellopta tervüket a márki piros szőnyegével együtt, de még bajba is sodorhatja őket. De miért kellett a márkit megölni? Ezeket a sorokat az elbocsátott szerző írta, tehát nem kell érvényesnek tartanunk.

(minden zavaros)

Párizs utcáin mászkáltam éppen, amikor megláttam a félhülye poroszlót De Lessagne márki lakása közelében ácsorogni. Mivel ismertem a fickót, rögtön tudtam, hogy valami rosszban sántikál. Gondoltam, várok egy kicsit az egyik kapualjban. Kis idő múlva egy festett hajú ribanc jött ki a márki házából, és azt hitte az a cafka, hogy senki sem látja, ahogy odamegy ehhez az akasztófára való gazemberhez, és valamiről pusmognak. Aztán a nő elment. Ez a félnótás egy darabig várt, aztán ő is elment. Nos, nem értettem, hogy mi volt ez az egész, de nem sokat foglalkoztam a dologgal, mivel nekem is volt éppen elég bajom, éppen aznap nyerte el minden pénzem kártyán egy Philibert Bouton nevű bitang, aki valami ócska komédiás volt egy rozoga színházban. Emiatt eléggé el voltam szontyolodva. De aztán hirtelen gondoltam egyet, és felugrottam a márkihoz, hátha ő ki tud húzni a bajomból, hiszen így is sokkal tartozott nekem. Az ajtó félig nyitva volt, tehát beléptem. Ott feküdt az az átkozott piros szőnyeg, amelyet a márki annyira szeretett, és én annyira gyűlöltem. A márki a hálószobájában volt. Az ágyában feküdt, látszólag mély álomba zuhanva. Gondoltam, felébresztem, hogy beszéljek vele, de aztán mégis máskép döntöttem. Kimentem, feltekertem a szőnyeget. Ismertem a lakás minden zegzugát, ezért azt is tudtam, hogy hol tartja a márki aranyait. Először arra gondoltam, hogy csak annyit veszek el, amennyire szükségem van, de aztán, egye fene, van ennek elég pénze, elvettem az egészet.

Mellesleg eszembe jutott, hogy annak a hülye tollforgatónak a lekenyerezése sem lesz olcsó mulatság, mert az a részeges disznó, azon kívül, hogy megállás nélkül dönti magába a bort, egy kicsinyes kapzsi pojáca. De őt mindenképpen meg kellett vesztegetnem, hogy elterelje rólam a gyanút a márki halálával kapcsolatban, sőt ingyen és bérmentve egy nagyszerű alapanyagot is szállítottam neki irodalmi munkásságához, olyant, amilyent már nem tudott volna kitalálni azzal, a borgőzös agyával. Szerénység nélkül állíthatom, hogy a poroszlóról és a színésznőről szóló intrikus történet kiváló. Ki gondolta volna, hogy ez a holdkóros kirúgatja magát. Ha nem vedelt volna annyit, most nem nekem kellene itt görnyednem a papír fölött. Nem tudom, hogy mi a tanulság, de azt tudom, hogy jobb dolgom is akad, minthogy itt firkáljak.

Visszatérve az én dolgomhoz, így utólag azt mondom, hogy ezt a hülyét kellett volna elintéznem a márki helyett, és akkor most minden egyszerűbb lenne. Szóval, ahogy megérkeztem a városházára, rögtön abba az agyalágyult jöttmentbe botlottam. Mondanom sem kell, hogy remekül szórakoztam, amikor láthattam az elképedt fizimiskáját. Sehogy sem fért abba az üres fejébe, hogy ki előzhette meg a márki lakásában. No persze, azért volt olyan dörzsölt, hogy megjátssza magát, és rám akart ijeszteni. No de, én sem voltam rest, belementem a játékba, úgy tettem, mint aki jól megijed, és gyorsan eljöttem onnan. Tudtam, hogy azonnal elmegy a festett cemendéhez. És így bőségesen volt időm a piros szőnyeget elvinni a szállására. Utána már csak annyi dolgom volt, hogy visszamenjek a várásházára, és egy másik poroszlónak előadjam, hogy a márkit megölték, a házából eltűntek az értékei, és hogy egy köpcös poroszlóra gyanakszom, aki a márki szeretőjével tart fenn szoros kapcsolatot. Innentől kezdve már minden gyorsan ment. A szőnyeget, mint a legfőbb bűnjelet megtalálták a gyilkos szállásán.       

(megszólal egy ismeretlen hang)

Mindig bajban voltam az emberekkel. Zavarba hoztak. Többnyire ők sem tudtak mit kezdeni velem. Ezért kapcsolataim felszínesek és üresek voltak. Azt hitték rólam, hogy ostoba vagyok. De ez nem egészen így volt. Csak nem tudtam jól kifejezni magam. Inkább hallgattam. De kártyázni szerettem. Az jó volt. Sok férfi azért izzad együtt, hogy elnyerje mások hitvány kis aranyait. Sokáig elnézegettem volna az arcokat. Már felismertem a különféle típusokat. A kártyaasztal melletti viselkedésből fel tudtam már építeni egy ember egész jellemét. Voltak a tétovák, akiken látszott, hogy nem tudják, mit keresnek itt. Nem saját örömükre játszottak, hanem inkább a többiek kedvéért. Lassú, lomha mozdulatokkal, kétségbeesett arckifejezéssel görnyedtek a lapjaik felett. Szegény kis emberek voltak, akikről nem lehetett tudni, hogyan keveredtek ilyen rossz társaságba. Az otthon gondjai ott súlyosodtak a vállaikon, és bár mindig vesztettek, alig csörgött néhány arany az erszényükben. Elveszett lelkek voltak. Nem volt számukra irgalom. Aztán voltak a tréfacsinálók, akiket ugyanúgy nem érdekelt a játék maga. Ők csak a társaságért jöttek. No persze kihasználták az alkalmat, és otromba tréfákkal próbálták elterelni a játékosok figyelmét. Persze ez a vérbeli játékosokat nem érdekelte. De ez a tréfacsinálókat egy percig sem zavarta, mert ha minden kötél szakadt, ők maguk is jól el tudtak döcögni saját vicceiken. Ha az elveszett emberek az otthon nyomorúsága elől keveredtek ide, akkor ezek a szomorú emberek az otthon sivársága elől menekültek. Síró kis bohócok voltak. Komédiázásukban mindig volt egy kis keserűség. A vérbeli játékosok mindeközben könyörtelenül nyerték el a többiek szánalmas kis aranyait. Csalhatatlan szimattal fürkészték ki esélyeiket, és kutatták fel a jó lapokat. Szemükben elszánt magabiztosság ragyogott. Nekifeszülésüket semmi sem gátolhatta meg. Sem egy réveteg, bizonytalankodó tekintet az elveszett lelkek táborából, sem egy eltévedt vidámság. Ők biztosan haladtak a cél felé.            

Én inkább a vesztesek csoportjába tartoztam. De ez nem vette el a kedvemet attól, hogy minden egyes alkalommal megjelenjek, és veszítsek. A legtöbbet a márki nyert tőlem. Ő a szerencsések közé tartozott. Azok közé, akiknek nem lehet tudni, hogyan és miért, de minden sikerül az életben. Nyert, és csak nyert, bár sokszor olyan részeg volt, hogy kicsordult a nyál a szája szélén. Mégis mindig nyert. Lehetetlen alak volt.

A márki nem tudta, de amikor ő nem volt ott, a lakája is szívesen részt vett a kártyacsatákban. Ez az ember viszont egy szörnyeteg volt. Nem ismert viccet. Nyerni akart mindenáron. Talán ezért tudta olyan könnyedséggel megölni a gazdáját. Mert ő volt az, tudom. Mint ahogy ő volt az, aki a kocsi alá lökött, mert én nem akartam öngyilkos lenni. Soha sem jutott volna eszembe ilyet tenni. Szóval a lakáj rendszeresen játszott, de De Lessagne nem tudott róla, bár szerintem őt ez sem érdekelte volna túlságosan. Különben azt pletykálták erről a lakájról, hogy jó családból származott, de apja elvesztette minden vagyonát, ezért nem élhetett a rangjának megfelelő életet. Én nem tudom, ez igaz-e, de tény, hogy nagyon furcsa ember volt, és volt valami a szemében, ami mindig is megrémisztett. És szerintem a márkit teljes szívből utálta. Mindig annyira kenetteljesen beszélt róla, hogy az már rosszabb volt, mintha szidalmazta volna. 

         Azon a napon, amikor megölt engem, sunyi, alamuszi pofával érkezett meg szokásos kártyabarlangunkba. Felmérte, hogy hány balek van ott, akit meg lehet kopasztani. Ilyenek mindig akadtak jócskán. Például én. Nem tudom, miért ültem le vele, hiszen jól ismertem trükkjeit, és mindig elnyerte az egész gázsimat. De csoda történt. Nyertem. És csak nyertem. Én sem tudom, hogyan, de egyfolytában csak nyertem. Valaki odahajolt, hogy figyelmeztessen: vigyázzak ezzel az apagyilkossal, mert nem tűri, hogy elnyerjék a pénzét. De én akkor már vérszemet kaptam, hiszen még soha életemben nem nyertem, főleg nem egy ilyen játékostól.

Egy szó mint száz, ezt nem bírta elviselni ez a gazember, és amikor a győzelemtől megittasulva hazafelé botorkáltam, egyszer csak mögém lépett, és egy robogó hintó alá lökött. Egy pillanat volt az egész. Nem komédiázás volt, mint a színpadon és a kártyaasztalnál. Itt vérre ment a játék. Az én véremre. Ennyi. Csontjaim ropogtak, recsegtek. Szétfröccsent a vérem. Meghaltam. Egyszerű. Pedig mennyit alakoskodunk a színpadon, hogy minél hitelesebb legyen.                               

 

(és ezzel még mindig nincs vége)

Gyermekkoromat vidéken töltöttem. Legjobb barátom Alphonse volt, apám barátjának fia. Eldöntött tény volt, hogy az ő felesége leszek, ha eljön az ideje. Szinte mindig együtt voltunk, hiszen a két család a legnagyobb barátságban volt egymással. De egy nap kitört a vihar. Valami pénz miatt apáink összevesztek, sőt még per is lett belőle. Nevetségesnek tűnt az egész, hiszen két jó barátról volt szó, ezenkívül mi is jegyesek voltunk. De én nem tudtam, miről volt szó. Nem értettem hozzá. Az ő apja elperelte egész vagyonunkat. Apám megölte magát. De anyám nem adta fel a reményt, és folytatta a küzdelmet. Én persze mindennap vártam Alphonse-t, de ő a viszály óta nem jött többé hozzánk. Egyszer ugyan titokban kaptam tőle egy levelet, hogy ne féljek semmit, hamarosan minden rendeződik, és minden olyan lesz, mint régen. És én mindennap erre vártam. De semmi sem változott. Sőt anyám egyre ingerültebb lett, velem meg egyre hűvösebben beszélt. Már senki sem említette a jegyességemet. Nem értettem semmit. Nagyon fiatal voltam. 

Egy nap anyám levelet kapott. Minden elveszett. Vagyonunk odalett. Alig maradt valamink. Anyám, aki már ki sem ejtette a gyűlölt családnak a nevét, teljesen kétségbe ejtett azzal, hogy nem számítsak semmiféle menyegzőre, mert szerelmem Párizsban cafkákra költi egykori hozományomat. Persze én ezt sohasem hittem el. Anyám sohasem szeretett igazán engem. Mindig a fivéremet bálványozta. Így aztán nem lepődtem meg azon a javaslatán, inkább kétségbeestem, amikor fivérem érdekében, arra kért, hogy mondjak le az engem megillető részről, és vonuljak inkább kolostorba. Ebben a helyzetben úgysem tudok rangomnak megfelelően férjhez menni. Ez a csata hónapokig tartott köztünk, végül megadtam magam, mert nem volt más választásom.

A reményt sohasem adtam fel. Mindennap kívántam, hogy vőlegényem eljöjjön értem. Az apácák eleinte még próbáltak meggyőzni, hogy jobb nekem, ha beállok közéjük, de én átmeneti állapotnak tekintettem ott tartózkodásomat, és minden rábeszélésüket ridegen visszautasítottam. Teljes apátiában éltem, egész nap a cellámban voltam, senkivel sem beszéltem, semmit nem csináltam, csak vártam, és ma már tudom, hogy a csodára vártam. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy kijussak valahogy. Néha napján még az is eszembe jutott, hátha az anyám meggondolja magát, hiszen mégiscsak az egyetlen lánya voltam. Vagy esetleg a fivérem. De nem jött értem senki. Évek teltek így el. A márkiné ilyen állapotban talált rám. Vele szóba álltam. Barátok lettünk. Ő beszélt rá, hogy legyek apáca.

Amikor anyám ebbe a helyzetbe kényszerített, azt hittem, ez életem legnagyobb csapása. Akkor még nem tudtam, ennél sokkal nehezebb lesz elviselnem azt, hogy azok, akiket egykor szerettem, mivé lettek. Egykori szerelmem De Lessagne márki teljesen átadta magát a züllött életnek, de ami még ennél is szörnyűbb, hogy fivérem igazi szörnyeteggé vált. Bár évek óta nem hallottam felőle, a márkinétól megtudtam, hogy férje lakája lett, egyben visszataszító dorbézolásainak megszervezője.            

(végre szóhoz jut a szerző, bár ez nem hivatalos)

Nos végre. A sok fecsegésben elvész a történet veleje. El kell mondanom, hogy én nem apja vagyok történetemnek, hanem csak mostohája. Ugyanis a piacon sétálgatva találtam rá néhány papírtekercsre. Elkezdtem olvasgatni, de hamarosan kiderült, hogy a legrémesebb párizsi dialektusban íródott, így keresnem kellett egy fordítót. Hamarosan találtam egy suhancot, aki két zsák búzáért segített nekem megfejteni az irományt. Ezt valami poroszló írta, akit később egy márki meggyilkolásáért felakasztottak (ezt már én magam derítettem ki). Ez a jóember sok ostobaságot összehord ezeken az oldalakon, bár hozzáteszem, hogy a suhanc is belekontárkodott néhány ponton a poroszló zagyvaságaiba. Ezekért nem vállalhatok felelősséget. Bár ha jobban belegondolok, annyi mindenki belebeszélt már az elbeszélésembe, hogy egy eszetlen kölyökkel több vagy kevesebb, már igazán nem számít.

 

 

 

RAJTUNK LAKNAK ÉS NYOMORGATNAK

 

(néha történnek furcsa dolgok)

 

Auner Márton 1673. március 14-én a Farkas utcában haladt a piac felé, amikor egy pocsolya elállta az útját. Ezen Auner Márton egyáltalán nem lepődött meg, hiszen az utóbbi időkben sok furcsa dolog történt. A pocsolya teljesen szokványos tócsa volt, amolyan márciusi fajta, aki az egyik nap még nagyképűen terpeszkedik, és arcátlanul eláztatja az arrafele járkáló polgárok csizmáját, de másnapra már eltűnik. Auner Márton először jobbra próbálta kikerülni, de a pocsolya sem volt rest, és elé ugrott. Akkor balra lépett Auner, hiszen már így is késésben volt a centumpaterek üléséről, ahol éppen serbírónak akarták őt megválasztani, de a tócsafi eszén így sem tudott kifogni. Ekkor Auner Márton mást talált ki, megkérdezte, hogy mennyi adót fizet a városnak a helyhasználatért. Rögtön tudta, hogy megfogta a szemtelent, mert az felháborodottan felborzolódott, hebegett valamit a tócsák privilégiumáról, dühödten felfújta magát, és a Fenes felöl jövő szélben megkapaszkodva Auner Márton fényesre törölt csizmaorrán kötött ki. Onnan nézett fel rá arcátlanul.

Auner Márton, amióta látta a tatárok kopasz fejét Kolozsvár mellett elvonulni a rabláncra vert polgárokkal, már semmin sem csodálkozott. Sőt, egy éjszaka, amikor nem tudott elaludni, a szokásos bárányokat sem tudta maga elé képzelni a múlt eseményeinek hatása alatt, és copfos tatárfejek ugrándoztak szemei előtt. Bizalmát végképp elvesztette a tar fejűekkel szemben. Megtanulta, hogy nagyobb tisztelettel kell adózni a tar koponyáknak, és ezért a tanácsban az ablak előtt táncoló verebek helyett társai tar fejét szemlélte, miközben az éjszakába nyúló tanácskozásokon dideregve gubbasztott a bundájában.

A pocsolyát is amolyan kopaszodó okoskodónak vélte, amelyből ezekben a bajos időkben annyi lett hirtelen. Ezért alázatosabb hangon fordult hozzá ismét, és hajlott korára hivatkozva felkérte, ha nem nagyon esik terhére, akkor távozzon az évek súlya alatt meggörbült lábairól. Nos a tócsa, aki fiatal kora ellenére hallott a várost ért veszteségekről, nagyon megsajnálta az öreget. Ha rajta múlt volna, le is szállt volna a csizmaorról, de sajnos akkor egy fránya szellő sem jött arra, amivel visszavitorlázhatott volna a helyére. Éppen ezért üzletet ajánlott Auner Mártonnak. Elviszi őt a centumpaterek közé, utána megmutatja neki a várost, cserébe ő jól- nevelten ücsörög a csizmán, és nem áztatja el az öreg megfáradt lábait. Auner mivel nem tehetett mást, kénytelen volt elfogadni az ajánlatott.

Megérkeztek a városatyák közé, ahol már elkezdődött a huzakodás. Auner gondosan messze ült a kályhától. Emiatt meg is kellett kérnie Brozer Pétert, hogy cseréljenek helyet. Brozer természetesen a kopaszodók közé tartozott, és általában ő is beszélt a legtöbbet. A vita, mint mindig azokban az időkben, a nyakukra ült német helyőrségről folyt. Minden polgár háza tele volt a német katonák káromkodásával, és könyörtelenül pusztították megszegényedett éléskamráikat. Auner nem figyelt oda, hanem inkább a pocsolyával törődött. Sorba mutatta be neki a városatyákat. Ezt a tócsa hamar elunta, a beszédeknek a felét sem értette, azért arra kérte Aunert, hogy inkább menjenek máshova.

Auner először a házsongárdi temetőbe akarta elvinni, mivel ismerőseinek nagy része már ott pihent. Ezen kívül az utóbbi időben ez lett a legkedvesebb időtöltése. A pocsolya ezt sem élvezte túlságosan, mivel ahogy kiléptek a Torda-kapun, egy erőszakos, öreg kollégával találkoztak, aki azonnal az ifjonc tócsa helyére pályázott. Rámenősen az öreg csizmaszáráig nyomakodott fel. Szerencsére Auner hamar megszabadult tőle, így folytatták útjukat. De ez már sehogy sem tetszett a pocsolyának, aki látva, hogy mennyien szeretnének bejutni a városba a polgárok csizmáján, rögtön elhatározta, hogy céhet alakít, ahová csak tanult és képzett tócsák kérhetik felvételüket, és ahol szervezett formában működnének a város védelme alatt, kirekesztve a jöttment elemeket, akik a városon kívül állnak lesben. Sőt odáig ment a csizmaorrán a felfuvalkodásban, hogy az erdélyi fejedelem csizmájára képzelte magát, amihez igazán csak a legkiválóbb pocsolyáknak van joga. Már éppen meg akarta kérni Aunert, hogy forduljanak vissza, és menjenek ebből a méltatlan környezetből, amikor az öreg találkozott sógorával, akinek a homlokán már csak pár tincs billegett. Éppen a temetőből jött vissza. Megálltak beszélgetni, a sógor gyorsan elmesélte Aunernek a legújabb anekdotát, ami a tatárról és a csíki asszonyról szólt. Ezt a tócsa igen rossz néven vette, főleg miután észrevette, hogy egy fekete kóbor kutya kerülgeti Auner Márton, a reggel még fényesre pucolt, de a Torda-kapunál alávaló támadást elszenvedett csizmáját, és szemmel láthatólag azon mesterkedik, hogy levizelje a csizmát, és a csizmaorrán utazó pocsolyát.

A pocsolya erre protestált, és elkezdett lassan átszivárogni a csizmán. Auner észbe kapott, gyorsan elbúcsúzott a sógorától, és elsietett a város felé.  Auner a Piacnál a Lábas-házi sor felé kanyarodott. Az unitárius kollégiumot akarta megmutatni a pocsolyának, de nem messze a templomtól ismét találkoztak a fekete kutyával. A pocsolyának ez már nagyon gyanús volt, bár nem tartozott a művelt tócsák közé, hiszen neki Auner csizmájának az orra is óriási társadalmi felemelkedést jelentett, és a családjából még senki sem járt a városi ülésteremben. Egyszóval, a pocsolyának rossz sejtése volt.

A kutyát Mephistónak hívták. Éppen valami rosszban sántikált. Mellesleg egy kicsit eltévedt. Igazából neki nem kellett volna itt lennie, de véletlenül áttévedt egy másik történetből, egy mási időből és egy másik országból. De nem esett kétségbe, hiszen még a legnagyobbak is követhetnek el hibát, ezt ő tudhatta a legjobban.  Ha már úgyis erre járt, akkor nem akarta Auneréket elkerülni. Auner Mártonnak így is sok volt egy napra egy pocsolya és egy fekete kutya, akit Mephistónak hívnak, ezért elhatározta, hogy inkább hazamegy, és tovább finomítja a tűzhely melegénél a tatárokról és a kopaszokról szóló elméletét.

 

(egy nap története)

Auner Márton 1673. március 14-én még napfelkelte előtt arra ébredt, hogy szörnyen hasogat a lába. Különösen a bal. Ettől rögtön nagyon rosszkedvű lett, bár amúgy sem volt rózsás hangulatban, amióta a tatárok felperzselték a kolozsvári polgárok gyümölcsöskertjeit és a közeli hóstátokat. Mert nem az ő fegyverökkel szereztek földet, és nem az ő karjok segített nékik; hanem a te jobbod, a te karod és a te orczád világossága, mert kedvelted őket. Szóval sok minden megváltozott az utóbbi időben. Ezek után eszébe jutott, hogy ma még a városatyák közé is el kell mennie, és ettől még jobban kezdett fájni a lába. Segíts ki minket a nyomorúságból, mert emberi segítség hiábavaló. Sehogy sem szerette ezt a sok ülésezést, főleg, hogy a hallása is megromlott, és így csak a felét hallotta a beszédeknek, és azt is csak nagy erőfeszítések árán.     

  Auner Márton érezte, hogy már eljárt az idő felette. Ereje már a múlté volt, és mindennapi hőstettei közé tartozott, hogy csizmáját felhúzza bütykös lábaira. Nem boldogult egykönnyen, bár gazdasszonya, aki felesége halála után igazgatta egyre zsugorodó háztartását, minden ügyességét bevetve próbált segíteni a kincses város céhmesterének, akit hamarosan serbíróvá is választanak, hogy mihamarabb felhúzhassa csizmáját. Auner Márton a pokolba kívánta ilyenkor a csizmákat, a vargákat és a városatyákat, akik miatt végeredményben ki kellett mozdulni a cserépkályha melege mellől, hogy arról vitatkozhassanak, miképpen mentsék meg azt, ami már rég elveszett. Kertjeiket felperzselték, házaikat kifosztották, a várost ellepték a nincstelenek, az árvák, az özvegyek és a német helyőrség pökhendisége. Persze a leggazdagabb polgároknak még mindig volt mit félteniük, ezért nem csoda, ha még reménykedtek. Oh, Uram ne hagyj el, ne vedd el tőlem a reménységet.                     

Egyetlen vigasztalása volt ebben a hiábavaló kimozdulásban, hogy legalább így elmehetett a Házsongárdba. Bár a szűrkabátja is irgalmatlanul nehezedett a vállára, és noha világéletében békés természetű ember volt, ilyenkor mindig elátkozta magába az egykori szűcsmestert, aki nem gondolt az öregségre, amikor olyan könnyen ellankad az ember a legkisebb erőfeszítéstől is. Egyszóval kész büntetés volt ez a cifra bunda, amelynek csodájára járt egykor az egész városi tanács, beleértve a szász és a magyar nemzetet is.

Télen ugyan csak sóvárogva tekintett végig az egykori dinnyeföld lankáin, a hó alól elővillanó sírköveken, és a szomorúan földig hajoló fákon, mert a fának van reménysége, ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak, de nem mert nekivágni a síkos útnak. De így is egy nap sem mulasztotta volna el, hogy megtegye ezt a nagy utat, hogy akár csak egy pillantást is vethessen a temetőre, és árgus szemekkel figyelje a verebek és a polgárok lábnyomát a hóban, hogy vajon ma ki járt arra.

Nyáron aztán mindent pótolt. Akkor már semmi sem állhatta útján. Igaz, hogy legalább egy órába telt, amíg kiért a dombtetőre a temető végébe. Meg-megállt egy-egy sírnál és egy-egy kis padnál, de ezt ő sohasem bánta, hiszen minden oldalról ismerősök vették körül, és emiatt olyan volt, mintha a régi Kolozsvár utcáin sétálna. Nagy kedvvel olvasta le a neveket a kövekről, nem mintha nem tudta volna kívülről az egészet, hiszen ha valami hatalmas vihar letörölte volna a föld színéről, Auner Márton mértani pontossággal tudta volna, ki hol nyugszik. Kedves ismerősei voltak mind. A kövek, a nevek és a hozzájuk tartozó emlékek.

A város már idegen volt számára. Társai már mind meghaltak, vagy aki még élt, az magába süppedve, otthonában rejtette el öregségét. Ő még, úgy mond, jól tartotta magát. Ez a kinevezés is inkább a korának szólt, mint a személyének, hisz így legalább addig sem vitatkoznak, és ha majd meghal, még mindig lesz idejük eldönteni, kit illett meg ez a tisztség, mármint a serbíróság. Unta a városatyákat. Unta a várost. Unta a hideget, és azt, hogy állandóan elázik a csizmája. Már csak a kályháját szerette. Más rokona már nem is igen volt.

Így indult ez a nap, amikor Auner Mártont egyhangúlag megválasztották serbírónak.




Hány pontot érdemel
Magyary Ágnes?
Itt lehet szavazni!



(eddigi szavazatok)