Lapszemle
Erdélyi írók magyarországi irodalmi lapokban


Van-e különálló erdélyi magyar irodalom? Erdélyi magyar vagy romániai magyar irodalomról lehet, illetve jobb beszélni? Milyen az erdélyi magyar irodalom identitása? Ezeket a kérdéseket akár örök érvényűnek is tekinthetjük, hiszen, ha belelapozunk az 1918 után induló irodalmi lapokba, ott is hasonló problémafelvetésekkel találkozunk, amelyek mind a mai napig a viták kereszttüzében állnak. Nem tudom, és nem is akarom eldönteni, hogy kinek van igaza, mint ahogy azt sem tudom, hogy mi a helyes válasz. Csak érdekességképpen: az ELTE-n csak pár éve tanítják együtt a magyarországi és a nem magyarországi írókat, egészen odáig létezett a „határon túli magyar irodalom” vizsga.
 

Ki az erdélyi író? Az, aki Erdélyben él, alkot és ott is publikál? Úgy tűnik, hogy ez azért nem ennyire egyszerű. Az utóbbi tíz évben egyre többen vannak, aki be tudtak mutatkozni a magyarországi olvasóközönség előtt egy vagy akár több kötettel is. Aztán vannak, akik áttelepültek, és itt próbálják folytatni ugyanazt, amit Erdélyben elkezdtek. Mózes Attila a Tiszatáj januári számában megjelent (L)étlap című írásában az erdélyi magyar írókat szellemesen eminek nevezi. „Külön erdélyi magyar irodalom márpedig nincs! Csak paradoxon van. Ugyanis az erdélyi magyar író viszont megkülönböztethető. És jól. A gyomrának tartalma különbözteti meg az anyaországitól.(…) Az erdélyi magyar író (a továbbiakban emi) létezésmódja a »kettős kötődés«.”

 

Ezeket a sorokat idézve nem az éhezős vitát szeretném feléleszteni, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az „emi” mellett más elnevezéseknek is van létjogosultsága. Vannak kemik és bemik is. Az első csoportba az Erdélyben élő írók tartoznak, akik Erdélyben jelentetik meg könyveiket, azaz ők az emik. A második csoportba azok tartoznak, akik Erdélyben élnek, és könyveiket Magyarországon (is) megjelentetik. Ők a kemik („k” mint keresztezés). A harmadik csoport, akik Erdélyben élnek, és írásaikat Magyarországon jelentetik meg. Ők a bemik („b” mint budapesti). Ez az utolsó csoport különösen zavarba ejtő.
 

Budapest kulturális elszívó ereje a kilencvenes évek elején újból felerősödött. A könyvpiac pedig felfedezte az erdélyi írókat (és az anyaországi olvasók igényét az erdélyi olvasmányokra). Az is egyértelmű, hogy egy Budapesten (vagy bármely más magyarországi városban) megjelent kötetnek nagyobb presztízse van, hiszen számos olyan feltétel adott (intézmények, irodalmi fórumok, olvasók stb.), amellyel az emik, illetve kemik nem rendelkeznek odaát. A magyarországi kiadó jobban megoldja a terjesztést, mint határon túli társai. Több irodalmi lapban, többet írnak róla. Több a vásárló. Több vásárlónak több a pénze. Több vásárló több olvasót jelent.

 

Bedecs László A Kolozsvár-Budapest Metró (Erdélyi szép szó 2001) című recenziójában (Jelenkor, 2003/2.), kifejti, hogy a kritika már jó ideje túllépett azon, hogy a kisebbségi létet elemezze a szövegek helyett. Poétikai kérdések kerültek előtérbe, és így a kemény hangú bírálatok sem maradnak el adott esetben. Bedecs szerint már nincs szükség arra, hogy ezeknél a műveknél feltűntessék a  megkülönböztető „erdélyi” jelzőt, hiszen azáltal, hogy jórészük korábban olvasható volt a magyarországi lapokban, szerves részét képezik az anyaországi kritikai diskurzusnak.

Bedecs László tehát ebből a szemszögből olvassa az Erdélyi szép szó 2001 című antológia szövegeit, amely célkitűzéseiben a Magyarországon megjelenő Körkép illetve Szép Versek kötet nyomdokain halad. Bedecs leszögezi, hogy nem egy erdélyi irodalomról lehet beszélni, hanem egy-egy alkotó, generáció köré csoportosuló irodalomról. Természetesen ő is utal az oly sokat kárhoztatott transzszilvanizmus káros hatásaira, amely sokáig meghatározta az erdélyi irodalom beszédmódjait. A kötet érdeme abban rejlik, szerinte, hogy egymás mellett vonultatja fel a hetvenes-nyolcvanas évek ideologizált szövegtípusait a legújabb nemzedéknek a hagyományokat elutasító demonstrációival.

 

A Magyarországon is legismertebb név az alkotók névsorában úgy tűnik, hogy minden kétséget kizáróan Kányádi Sándoré. Az utóbbi években több kötete is megjelent itt: A Valaki jár a fák hegyén (Magyar Könyvklub, 1997) és a Felemás őszi versek a Jelenkor Kiadónál 2002-ben, amelyben nem csak 2000-ben datált, de 1953-ban keletkezett versek is olvashatók, és amelyről Vörös István A versek háborúja címmel írt elismerő kritikát a Holmiban (2003/4, 553–555.). Vörös István és Bedecs László véleménye egybehangzó: Kányádi költészete sokszínű, változatos és nyitott a fiatal nemzedék törekvései felé. Mindkét recenzens fontosnak tartja kiemelni azt, hogy Kányádi nem az ideológiák felől közelít a magyarság és a magyar nyelv kérdéséhez, és adott esetben az irónia sem állt távol tőle.
 





Bedecs szerint a másik költő, aki meghatározza a magyar irodalmi kánont: Lászlóffy Aladár. Lászlóffy Aladár is sokat publikáló szerző a magyarországi havi lapokban, és a legkülönfélébb költői szerepekben és poétikai törekvésekben otthonos. Lászlóffy Csabáról már nincs ilyen jó véleménnyel Bedecs, szerinte ő nem tudta meghaladni a „Forrás-nemzedék nosztalgikus, szomorkás lírai világát”.

 









Kovács András Ferencet, az irodalmi lapokat olvasgatva, ki lehetne kiáltani nyertesnek, már ami a megjelenések számát illeti. Szinte nincs olyan fórum, ahol ne közölné verseit, és szinte nincs olyan száma egy adott havi lapnak, ahol nem jelennének meg szövegei. Még az újdonságokkal szemben arisztokratikusan viselkedő Holmi is állandó szerzőjeként tarthatja számon, hiszen sok Lázáry René Sándor vers itt látott napvilágot. A kritika a kilencvenes évek második felét Kovács András Ferenc költészetének csúcsaként tartja számon.

 

KAF, Visky András
Láng Zsolt
Egyed Emese, OJD

Kovács András Ferenc, Szőcs Géza, Láng Zsolt, Visky András az 1995-ben erőteljesen debütáló nemzedék előkészítői. Szőcs Géza évente csak pár verssel jelentkezik, de ezekből már össze lehetne állítani egy újabb kötetet Bedecs szerint.


A fiatal nemzedék hagyományokkal szembeni és ideológiákat elutasító magatartását emeli ki a recenzió, bár megjegyzi, hogy Bodor Ádám és Szilágyi István asztalfiókból előkerült művei is új szemléletet hoztak. Bedecs azokat az alkotókat emeli ki, akiknek a műveit a magyarországi olvasó is jól ismerheti az irodalmi lapokból, vagy akár az itt megjelent kötetből (például: Orbán János Dénes Anna egy pesti bárban című kötete Magyar Könyvklub, 2002), Lövétei Lázár László, László Noémi, Fekete Vince (aki egyben az antológia szerkesztője is).

 





A fiatalok mellett még Visky András neve ismerős az anyaországi közönség előtt, hiszen Júlia című darabját sikerrel játsszák, és most már könyv alakban is olvasható (Visky András: Júlia, Fekete-Sas Kiadó, 2003). A prózaírók közt az első Láng Zsolt, akinek a könyvhéten jelent meg Bestiárium Transylvaniae című regényének második és harmadik része a Jelenkor Kiadónál, és amely már most a kritikák kereszttűzébe került. A recenzió záró gondolata az, hogy az erdélyinek nevezett irodalom szervesen kapcsolódik a magyarországi irodalom folyamataihoz, illetve, hogy az új kánonok létrejöttének izgalmas pillanatában vagyunk.

 

Minden irodalmi orgánum közli a nem magyarországi illetőségű szerzők műveit, bár mintha a vidéki lapok tudatosabban követnék nyomon a határokon kívüli irodalmat. Erről árulkodik az is, ha egy olyan könyvről írnak kritikát, amely nem Magyarországon jelent meg, ahogy azt Bedecs László esetében is láthattuk. Az Alföld, a Tiszatáj és a Jelenkor nemcsak a Magyarországon ismert és könyvet megjelentető alkotókra figyel.

 

A másik fontos szempont, hogy jelennek-e meg irodalomtörténeti tanulmányok, és ha igen, kinek a tollából. Kijelenthetjük, hogy az erdélyi irodalom múltjával a legtöbbet még mindig az erdélyiek foglalkoznak. A transzszilván és az avantgárd múlt állnak az vizsgálatok középpontjában. Pomogáts Béla Lélekforma és identitás (Reményik Sándor természeti lírája) című tanulmánya azt elemzi, miképpen találja meg a költő identitását a tájban, abban a tájban, amelyből Kuncz Aladár vezeti le az erdélyi gondolatot (Tiszatáj 2003/4.).

Vallasek Júlia Kipergett magvak címmel a harmincas években induló szociografikus érdeklődésű prózaírók népiesség fogalmáról írt tanulmányt (Forrás, 2003/3.). Ez önmagában azért is dicséretes, mert ehhez végig is kellett olvasnia ezeket a szövegeket.
 

Úgy tűnik, hogy ezek a szerzők (Bözödi György, Horváth István, Tamási Áron, Nyírő József, Wass Albert stb.) nem rendelkeztek egységes ideológiával, ily módon Erdélyben a népi irodalom nem rendelkezett egységes kánonnal. Széles Klára „Kusza”, „zavaros” –- vagy „ígéretes” ifjú költőnemzedék? a Korunk és az első Forrás-nemzedék kapcsolatát boncolgatja. A Korunk volt az az orgánum, amely az ötvenes évek Gaál Gáborral és ideológiával terhelt nehéz időszakában megjelentette az akkor induló nemzedék műveit a politikai törésvonalak mentén lavírozva (Forrás 2003/4.).
 

Vallasek Júlia, aki transzszilván pikareszkről  beszél a Kipergett magvak című tanulmányában A clown és a picaro álarca címmel Karácsony Benő utolsó regényét értelmezi (Holmi 2003/3). Karácsony Benő már működésének idején is agyonhallgatott szerzőnek számított, s habár a kilencvenes évek a polgári írók felfedezésének felszabadító örömében zajlott, Karácsony Benő kimaradt ebből a folyamatból, noha 1994-ben egy monográfia is megjelent Tót H. Zsolt tollából (Széttaposott ösvény. Karácsony Benő élete és műve, Balassi Kiadó). Tudomásom szerint egyetlen regényét sem adták ki Magyarországon, míg kortársai művei rendre megjelennek az anyaországi kiadók gondozásában (például: Kuncz Aladár, Tamási Áron, Kós Károly stb.). Visszatérve a tanulmányhoz, számomra nem mindig világos, hogyan is érti a szerző a picaro fogalmát, de ez bizonyára csak azért van, mert túl sok spanyol pikareszk regényt olvastam.

 

Balázs Imre József Az erdélyi avantgarde folyóiratai címmel (Irodalomtörténet 2003/1.) azokról a lapindítási kísérletekről ír, amely a húszas években az Erdélybe illetve a Partiumba érkező, baloldali beállítottságú emigrációt jellemezte. A népi ideológia, de az avantgárd írók teljesítménye sem tekinthető egységesnek. Az egyetlen fórum, amely túlélte az anyagi nehézségeket, a Korunk, amely elsősorban nem irodalmi lap volt, bár (főleg a kezdetekben) nyitott volt az új irodalmi törekvések irányában. A tanulmány bemutatja, hogy Erdélyben az avantgárd a biztató kezdeményezések ellenére nem tudott érdemlegeset alkotni, alkotói többnyire elszigeteltek maradtak, a folyóiratok sorra megszűntek, ily módon a megnyilvánulási lehetőségek is beszűkültek.

A Tiszatáj 2003/7-es számában Szigeti Lajos Sándor is az erdélyi avantgárd fórumairól ír. Meghalt a Nagy Pán!? című tanulmány középpontjában a Napkelet, a Periszkóp és a Pásztortűz áll. Ezekben a lapokban jelentek meg az akkori avantgárd mozgalom jelentős dokumentumai. A Napkelet fordította a legnagyobb figyelmet a nyugati avantgárd törekvéseire, tudhatjuk meg, bár a nagy elődnek Adyt tekinti. Ez az eklekticizmus jellemezte az egész lap szellemiségét, de a későbbi Korunk szempontjából megkerülhetetlen előzménynek kell tartanunk. A Periszkóp ezzel szemben inkább képzőművészeti lapnak számított és sokkal radikálisabb is volt a Napkeletnél. A Reményik által szerkesztett Pásztortűz szerepe a legvitatottabb az elmúlt évtizedek irodalomtörténet-írásában. Korábbi vélemények szerint a Pásztortűz konzervatív szemléletű irodalmi lap volt. Szigeti cáfolja ezt a feltevést, és bebizonyítja, hogy a lap nyitott volt a modern törekvések iránt, foglalkoztatták az akkori európai és magyar irodalom kérdései. Ily módon az Erdélyi Helikon és a Korunk szellemi előkészítőjének kell tartanunk.

 




A Magyarországon megjelenő folyóiratok az itt megjelenő könyvekre figyelnek elsősorban, eltekintve néhány kivételtől. Szilágyi István Hollóidő (Magvető, 2002) című regénye kapcsán a Bárkában olvashatunk egy beszélgetést az íróval (Elek Tibor: A regényírás mint kísérletezés, Bárka 2003/2.). Szilágyi István arról beszél, hogy a Kő hull apadó kútban 1975-ös kiadása közt és az Agancsbozót 1990-es megjelenése közt mi történt vele és az írással. Szilágyi nem tartja fontosnak az állandó jelenlétet az irodalomban, csak akkor ír, amikor szükségét érzi. Regényében kísérletet tesz arra, hogy megszabadítsa az erdélyi történelmi regényt a felesleges sallangoktól, és arra törekszik, hogy pátosz nélkül tudjon beszélni a múltról. Szándékosan nem Erdélyben játszódik a regény, bár kikerülhetetlen volt Szilágyi István szerint, hogy a főhős egyszer mégis csak megforduljon ott.

 

Bodor Ádám A börtön szaga (Magvető 2002) című könyve egy rádiós műsor írott változata, amelyben Balla Zsófia kérdezi a szerzőt. A könyv első problémája a recenzensek szerint (Jelenkor 2003/3., Tiszatáj 2003/4., Alföld 2003/7.) abból adódik, hogy egy rádióban elhangzott beszélgetést miképpen lehet könyv alakban közreadni. Balla Zsófia és Bodor Ádám Magyarországon élő alkotók, akik ebben a könyvben Bodor Ádám erdélyi emlékeiről vallanak. A helyszíneket, a szereplőket már ismerhetjük Bodor Magyarországon megjelent regényeiből (Sinistra körzet, Az érsek látogatása). Az Alföld recenzense Kertész Imre műveivel hasonlítja össze Bodor Ádám történeteit. Mindketten a diktatúráról írnak, és a túlélés túléléséről – véli a kritikus, de nem a politika, hanem a morál és az esztétikum felé jutnak el. Bár, míg Kertész Imre saját életét írja meg, Bodor távol marad ettől könyveiben, és szemérmesen hallgat gyermekkoráról.

 

Befejezésképpen utolsónak még egy Erdélyben megjelent könyv kritikájáról egy erdélyi recenzens tollából: Balázs Imre József a Holmi 2003-as februári számában Szilágyi Júlia Versenymű égő zongorára című esszékötetéről ír (Mentor, 2002). A Holmi érdeklődését, gondolom, az kelthette fel, hogy jobbára már kanonizált szerzők állnak Szilágyi Júlia esszéinek középpontjában (Bodor Ádám, Babits Mihály, Virginia Woolf stb.). Már utaltam rá, hogy a Holmi nem tartozik a kísérletező, feleslegesen kockáztató lapok közé.

Elmondható, hogy a magyarországi lapok nagy érdeklődéssel fordulnak az elszakadt országrészek irodalma felé, bár, ha valaki csak az itt megjelent szövegek alapján szeretné ismereteit bővíteni, meglehetősen eklektikus képet kap, amely olykor ellenmondásoktól sem mentes, hiszen ezek a fórumok a folyamatokat nem mutatják be, inkább a végeredményre összpontosítanak. A befutott, vagy a befutás ajtaja előtt álló alkotókat olvashatják a magyarországi olvasók, és főleg azokat, akik megfelelő magyarországi marketinggel rendelkeznek ahhoz, hogy a fogyasztók érdeklődését fenntartsák.

 


Elküldöm ezt a cikket!
A címzett e-mail postaládája:


[Magyary Ágnes]