Rendezvénysorozat
Zetelaka 2003
Jegyzetek az írótáborról:
Sör és pálinka


A Harghita sör jó, de az igazi a csíki. A titok a vízben rejlik, melyet az emberi furfang képes aranyló nedűvé érlelni némi gabonafélék felhasználásával. A hallgatag erdélyi hegyek szűrik meg és bugyogtatják ki e páratlan alapanyagot. Jól lehűtve fogyasztandó a szikrázóan kék égbolt alatt, s nem is marad el a jótékony hatás. A felhevült test megenyhül, az írótáborba érkezett idegen zárkózottsága pedig oldódni látszik. Meg a másoké is.
Ez utóbbi fokozottan észlelhető az összeszokott, egymást jól ismerő betűvetők és szövegtudósok körében. Az érkezőket ölelések, hátlapogatások és gyorsan az asztalokra penderülő csíki sörök fogadják, a zetelaki Parnasszussá avanzsált Kék Lagúna teraszán, vagy annak kellemesen hűvös termében.
Gazdag és folyton tovagördülő programok csábítják el a gyöngyöző sörök mellől a táborozókat. Van akiket sikerrel.
Gyorsan kialakulnak a különféle asztaltársaságok. Van a csendes, de folyton figyelő Kiskorú Írók Lligája asztal. Őket a karjukra tetovált KILL felirat büszke viseletéről lehet felismerni. Aki elmélyült eszmecserére vágyik, vagy csupán szeretne megmerítkezni a végeérhetetlennek tűnő tudásfolyamban, az lecsüccsen a professzori körbe. Láng és Fried tanár urak ontják a kiapadhatatlan irodalomtörténetet, nyelvészeti fordulatokat és a néhol hangos nevetésbe torkolló dévaj történeteket az írókról. A hálás közönség pedig óvatosan lekoppant eléjük egy-egy korsó csíkit. Az pedig hűen természetéhez nem tehet mást: fogy, elfogy, kifogy. Az ebadta!
Olyan asztalok is vannak, ahol a nagy öregek beszélgetései zajlanak. Fodor Sándor, Király László, Létay Lajos szűrik a szavakat. Még két csoport észlelhető. Az egyik a középidős – már nevet szerzett – írónemzedék, a másik pedig a korban és elismertségben szorosan utánuk következő.
Amikor feltűnnek a csillagok és a szemközti hegyek zöldellő oldalaiból már csak sötétlő folt, a gerincből sziluett marad, no akkor, igen akkor jő el a jótékony pillanat. Az éjszaka sötétjében elmosódnak az asztalhatárok, a hűvös összébb tolja a székeket, a fülek más irányba is hallani kezdenek. Mielőtt giccset festene e sorok írója, gyorsan meg kell jegyezze, hogy az idő haladtával – nem igazán tudni, hogy milyen görbe szerint – az elfogyasztott csíki mennyisége is határozott növekedést mutat. És ami felbugyogott egyszer a hegyekből, az jelentős mértékben le is bugyogott a torkokon. S ahogy a titkot rejtő alapanyagból, hogy hogy nem, de kifől e csodás ital, úgy visz végbe valami megfoghatatlan mirákulumot az írótábor résztvevői körében is. Eltünteti a „közt, közte”, és megteremti a „között” működését. Én, a meghívott idegen – kit senki nem ismer egyetlen (neves) útitársán kívül –, már nem asztaltársaságok partjai közt leledzem, hanem emberek között. Írók és költők társaságában kortyolom, osztom meg a csíkimet.
Napokig csendesen figyeltem a néhol óvatos, néhol határozottabb véleményeket, állásfoglalásokat, érveket a transzszilvanizmus, az erdélyi irodalom és az erdélyi író mibenlétéről. A nagy elődök és a jelenkor nemzedékének harcairól, a könyvkiadás megoldandó nehézségeiről. S mindvégig vélemények közt ültem, s ültek ők is.
De minden nap leszállt az est, ránk terült az éjszaka bársonya, s ereinkben áramlott a csíki sör. Annak pedig jó az alapanyaga. Tiszta forrásvíz. Vérünkben elkeveredve lüktetett, immár visszafordíthatatlanul csak előre, egyre előre. Az írói vénák megteltek valami őserővel, a fejekben megszűnt a hűvösen tiszta ráció uralma. Kinyíltak a szívek, megjelentek az érzelmek. Közelebb tolta a székeket a hegyormok alászálló hűvöse. Az asztaltársaságok felbomlottak, s ahogy a vérben a csíki, úgy az ember az emberrel elkeveredett. Én, az idegen meghívott, néhol már szót s figyelmet kapott, és ahogy teltek a napok, már nappal is odakucorodhatott a többiekhez. Megszűntek a határok. Határtalan lett a lét, az emberé, a könyvé, az irodalomé.
Igen, kell józanul s komolyan fontolni a dolgokat. De nem elég csak nézni, beszélni és megemlékezni a tiszta forrásról, inni is kell belőle. S ha lehet időről-időre együtt kortyolni, hogy ne legyen határon inneni és határon túli.

Házigazdánk – Árpád – a második nap reggelén, ébresztés gyanánt, pálinkájából kínált engem s útitársamat, Tibort. A szívélyes üdvözlés tervezett hossza megegyezett az italéval: rövid. Ám szó szót követett és Árpád közibénk telepedett – feledvén munkát, gondot. A szívélyesség átcsapott igazi kvaterkázásba, majd komoly beszélgetésbe. Nem, nem volt szó részegségről, a pálinka csak tette a dolgát, mint a csíki. S mi is tettük a magunkét. Megismerkedtünk, barátkoztunk, emberkedtünk. Másnap már Árpáddal mentünk fel a Küküllő-pusztai tanyája felé, útba ejtve Sütő András házát is. A tanyától nem messze megálltunk azon a helyen, ahol Árpád is minden alkalommal elidőz pár perc erejéig. Ez az ő kilátója. Jobbra zordonkodnak a Fogarasi-havasok, előttünk bukik a mélybe a völgy, mely Zetelakát rejti, balról pedig a Hargita magasodik.
A tanyán Tibor pityókát főzött, míg mi elsétáltunk a szomszédba, ahol épp lovat vasaltak. Miközben serényen felkerültek a patkók, megbeszélték a sarjúkaszálás rendjét, idejét. Visszatérve a pityókából készült gulyás csendesen rotyogott, szakácsunk pedig jóízűen aludt. Az ébresztés és az ebéd is jól sikerült. Árpád soha nem szokott kétszer szedni az efféle gulyásból, de most megtette. Hazaérve el is újságolta Zita asszonynak a dolgot.
Az elkövetkező napokban a reggeli előtti pálinkás ébresztőre mindenki igyekezett idejekorán elfoglalni a helyét a konyhaasztal körül. Az esti elköszönő koccintás is hamar szokássá vált. Persze az is eltartott hajnal két-három óráig. Elbeszéltük kölyökkorunk zsiványságait, a kapott atyai pofonokat, a fehérnéppel elkövetett huncutságainkat, életünk buktatóit, könyveinket, szerelmeinket, szeretteinket, Istent és halált fontoltunk, sírtunk és nevettünk.

Vasárnap hárman ültünk a Kék Lagúna kihalt termében. Lábainknál csomagjaink, Árpádon fehér ing, előttünk három üveg csíki sör. Az írótábor véget ért. A dohányom is kifogyott. Az utolsó szálat Árpádnak sodortam. Nem járt még soha Magyarországon. Szeretném neki megmutatni az éjszakai kivilágított Budapestet. Tudom, három napnál tovább nem bírná egy ilyen levegőtlen, zsúfolt, zajos nagyvárosban, de eljönne. Azt mondta. Én meg újra eljönnék – a harmadik zetelaki írótáborba. Csak legyen.

 



Elküldöm ezt a cikket!
A címzett e-mail postaládája:


[Sastoll]