Kritika 17.
Magyary Ágnes
Bestiárium Transylvaniae


Láng Zsolt
Bestiárium Transylvaniae
(A tűz és a víz állatai)
Jelenkor Kiadó, 2003

Az És június 13.-i számában jelent meg Márton László kritikája Láng Zsolt új könyvéről Néma anyának beszédes fia címmel. Márton László elsőként a műfaj újragondolását emeli ki, amely egyben a már meglévő könyvtől való eltávolodást is jelenti formai értelemben. A cím kapcsolódik az 1997-ben megjelent kötethez. Az az ég madarairól szólt, a mostani két kötet a víz és a tűz állatait írja le. A befejező rész tehát a föld állatairól fog szólni. Erről a szerző így vall (A titokzatos tehén és a többiek, Népszabadság, június 25. – Papp Sándor Zsigmond írása): „A föld talán. Károlyi Csaba vette észre, hogy a második kötet befejezése behozza a földmotívumot, a föld taposható anyagát, és azt kérdezte, hogy ebben szándékosság volt-e, tudniillik valamilyen átvezetés volna a harmadik kötetbe. Nem volt tudatos, de ha már észrevette, hát kezdenem kell vele valamit. A föld tehát mindenképpen megvan. De odáig még van, hogy földet kiálthassak.” Az utolsó fejezet címe a Kharisz, más néven víznyelő. Kharisz a város alatt lapuló szörny, amely hörgő hangokat ad ki a vízvezetékek keresztül. A szándéka azt, hogy mindent magába szippantson. Ezért akarja az embereket is a föld mélyébe rántani. Ez a föld alatti fenyegetés állandó veszélyt jelent. Talán az sem véletlen, hogy az elbeszélő ebben a fejezetben merül el testi szerelem számára inkább csak gyötrelmet jelentő élményeibe. A nő a földet szimbolizálja, aki megkötöz és nem enged el.

De visszatérve a kötetek egymáshoz fűződő viszonyához: Márton László kiemeli, hogy a most megjelent két kötet egységes, de semmiképpen nem olvasható az első folytatásaként. Utal arra, hogy regényfolyam-írás mesterei, Thomas Mann és Móricz Zsigmond a folytatás kapcsolatát a már meglévő részekhez úgy oldották meg, hogy egy korábbi mű mellékszereplője köré fonták az új kötet cselekményét. Láng Zsolt másképpen kapcsolja össze, illetve – nem kapcsolja össze a történeteit. Az első részt oly módon zárta le, hogy az a történet folytathatatlanná vált. A harmadik könyv végén pedig megjelenik egy félelmetes állat: a Felejtés. „Óriási embrió. És mihelyt megjelent, már csak szavak maradtak, kő, fa, vágy, szenny, uisfkm, jashdtgasjhdtzf, f, r, t, f,, g, z, k, á, ü, zs…” (403.) Márton László joggal teszi fel a kérdést, hogy miképpen lesz folytatható a trilógia egységes cselekmény hiányában és ilyen regényzárlat után.

Az ÉS recenzense szerint Láng regényét a félbeszakadtság, a félbehagyottság jellemzi. Ha csak az első fejezetet vizsgáljuk meg (a naphal), ahol a térben és az időben is egyaránt nagy ugrások történnek. Elkezdi a a történetet a klastrom életével, aztán Rebeka anyóval folytatja, akiről még nem semmit nem tudunk. Az imádkozó moldovicai apácák és az égő gyertya leírását inkoherens természetességgel a csillagképek feltűnése követi. Majd Vaszilika „az én dajkám” alakja révén ismét visszatérünk a kolostorhoz és a görögkeleti szerzetesek hitvilágához. Ezek után rapszodikus jelleggel váltakozik a kép: kolostor, Rebeka anyó, az elbeszélő bolond nővére, Rebeka anyó ördögűzése, fabliau-ba illő szerelmi jelenet és a temetési menet „találkozása”, a szerzetesi böjt leírása, Salomea apokrif evangéliuma. Az elbeszélés az egyik történetről a másikra vált, anélkül, hogy összefüggést keresne a sokféle szál között. Az elbeszélő a beszéd könnyedségével hagyja befejezetlenül az elkezdett események sorát, semmiféle átmenet nincs a legkülönfélébb történetek között, még magyarázatot sem ad, az áthajlás sajátos, mint például ez: „és erről jut eszembe”. A későbbi fejezetekben még tovább nő az epikai kuszaság, hisz minél előbbre haladunk a szövegben, annál több lehetőség nyílik a vissza- és előre utalásokra. Figyelmetlenebb olvasó már a harmadik oldalnál is könnyen elveszheti a fonalat, hát még később, amikor az elbeszélő olyan már elmeséltnek ható eseményekre utal vissza, amelyeknek két kusza mondat után hirtelen ismét nyomuk vész.

Márton László írja: „a történelemmel való foglalkozás jelentősége is megváltozott az 1997-es könyvhöz képest: ott a történelmi és kulturális hagyománnyal való szembesülésből fakad a fantasztikum, itt a fantasztikum abszorbeálja a történelmet. A történelmi események Despotes vajda átvedlései köré rendeződnek, ők maguk is talált tárgyakként, lényegében a fejedelmi könyvgyűjtemény maradványaiként vannak jelen az ugyancsak töredezetté rajzolt (mesélt, írt) elbeszélői térben.” Tegyük hozzá, hogy nemcsak a fejedelemről írt életrajzok kerülnek elő véletlenül, de Vazul (Despotes gyermekkori neve) maga is talált gyerek, akit Jakab lovag a halászok tanyája mellett szedett össze. Vazult az elbeszélőhöz hasonlóan szintén férfi neveli fel (Eremie nevelője egy Vaszilika nevű szerzetes), távol a nők világától, talán éppen ezért játszanak olyan fontos szerepet mindkettőjük életében a nők.

A XX. századi kolostor élete kísértetiesen hasonlít a XVI. század szellemileg forrongó, de a régi hiedelmektől még el nem szakadó Európáéhoz. A kolostorban, ugyanúgy, mint a reformáció századában, a legkülönfélébb származású emberek vannak összezárva, de aztán mindenki a maga módján értelmezi, éli meg a kolostor liturgikus előírásait, illetve a XVI. század szellemi és politikai kalandozásait. Ez a minden szinten szétmálló történet térben egy hatalmas kört alakít ki. Az első lapok Emerie atya elbeszélésében Moldvába visznek el, Vazul pedig a Földközi-tenger egyik keleti csücskéből a mediterrán vidéken keresztül Montpellier-t és Augsburgot érintve, egy rövid lengyelországi tartózkodás után érkezik meg a kezdő oldalak helyszínére. A talált gyermekből élénk fantáziájú tengerészeknek köszönhetően Szamosz hercege lesz, később karriert fut be Károly udvarában, majd politikai kalandorságok következményeként Despotes néven elfoglalja a fejedelmi széket. Emerie atya származása, illetve későbbi életútja nem kevésbe titokzatos. A hasonló gyermekkoron és Moldván túl, amely összeköti őket, mindkettőjük életében fontos szerepet játszik Anna. (Despotes házassága meghiúsul az ő Annájával, de a nő a közelében marad, és ha mást nem is tehet, de rendben tartja a fejedelem háztartását. A másik Anna, Emerie szállásadója is hasonló szerepet tölt be az atya életében, nem feleség ugyan, de az otthont jelenti.

Az elbeszélő viszonya a nyelvhez a regény egyik rejtett, de állandó kérdése. Emerienek nincs anyanyelve, hiszen anyja néma volt. Ráadásul anyja származása sem ismert. Vazul szüleiről sem tudunk semmit, de a szamoszi lakosokéhoz képest feltűnő bőrének világos színe (Szamosz görög sziget, de a török partok közelében fekszik, tehát nyelvi határsávban); sejteni lehet, hogy máshonnan származik (más nyelvi környezetből). Mint Emerie esetében: rejtve marad a származása, a anyanyelve. Emerie az egyik szerzetesnek köszönhetően már a kolostorban megismerkedik a magyar nyelvvel. Miklós atya, aki nyolc nyelven beszél, örömmel veszi tudomásul a tényt, hogy Emerie anyja néma volt, hiszen így, szerinte, a világ összes nyelvét könnyedén elsajátíthatja, elvégre nem lehetnek nyelvi gátlásai. Miklós atya nagy nyelvtudásának köszönhetően a szavak jelentésében merül el, amely a regény szálainak bonyolításában is fontos szerepet játszik (mi mit is jelent valójában, és mi a szavak valódi értelme). ’Aki ismeri a szavak valódi értelmét, sok mindent megért a kusza mai világból. Tudja például, hogy Radócz régi templomi nyelvünkön örömet jelent, tehát amikor a moldvaiak ősei ott telepedtek le, szívüket boldogság járta át. Ekként értelmezhető Lipa kolostor neve is; a szó azt jelenti, hogy csendes, tehát menj oda, ha csendességre vágysz, és valóban megtalálod, annak ellenére, hogy a hegyi pataktól, a kövek örökös morajlásától igen hangos a vidék. Govor neve arról beszél, hogy a templomot az ördög feletti győzelem emlékére állították. Brodé meg arról, miként élték túl a menekülést a kereszténnyé lett tatárok. Ugyanígy számtalan históriát foglalnak magukba a személynevek is. Nem véletlen, hogy Zimbru atya olyan veszekedős, vagy Polonik atya torkosabb a gyereknél is. Eremie ellentmondásos név, ez is lehet, meg az is. Ad egy, azt jelenti, idegen szőlőtőke fattyú hajtása; ad kettő, arra figyelmeztet, hogy a pokolra is alá kell szállnod, hogy rálelj önmagad igazi arcára.” (208.)

Despotes történetének egyik fő forrása a kolostorban meglelt latin nyelvű életrajz. Az ószláv nyelvet beszélő szerzetesek latin nyelvű világi jellegű könyveket tanulmányoznak titokban. Vazul a görög-török Szamoszból elvetődik Európa újlatin-nyelvű vidékeire, innen egy kis germán kitérő után megérkezik egy szlávosan latinos nyelvi környezetbe, és megalkotja a dákó-román elméletet, a fülének ismerősen csengő nyelvre alapozva.
Despotes története írott szövegen alapszik, amelyet Emerie mesél el. Emerie saját történetének viszont semmiféle írott előzménye nincs, azaz nem rendelkezik semmiféle legitim forrással. Sőt, amikor az utolsó fejezetben a rendőrség adatokat kezd gyűjteni róla, kiderül, hogy sem a kolostor, amelyről mesélt, nem létezik, sem őróla nem tud senki. Ezt a személye körüli bizonytalanságot csak fokozza Fantához (Fanta - fantazma?) fűződő viszonya. Ez az egyetlen nő, akivel beteljesedett a kapcsolata, és nemcsak egy vágyott szerelem maradt, és akiről kiderül, hogy talán csak a képzelet szüleménye. De – visszatérve a nyelv kérdéséhez –, felvetődik, hogy milyen nyelven mesél Emerie. Románul? Akkor ki fordította le a szöveget, és hogyan? Magyarul? Honnan tud ilyen jól magyarul? Számomra nem ez az egyetlen kérdés Láng Zsolt könyvével kapcsolatban. A válasz elvész a cselekmények és a különféle helyszínek kavalkádjában. Erre a kérdésre Márton László így válaszol: „A fikció és tanúbizonyság viszonyát firtató kérdés tehát úgy is megfogalmazható: ha egy történet mint tanúbizonyság ennyire viszonylagossá válik, ennyi sok áttételen és nézőponton keresztül jut el az olvasóhoz, akkor mi marad igaz voltából? S ha egy történet lényege annak igaz volta, akkor mi marad magából a történetből?”

Márton László szerint ugyanis Láng regényének központi kérdése, hogy minden történet igaz. Bár az elbeszélő mindent megtesz, hogy alaposan megtépázza ezt az alaptételt, úgy gondolom, legalább ilyen fontos problémafelvetés a keresés és a tudás ismerete. A regény a középkori bestiárium műfaját eleveníti fel. A regényben képzelt és valós állatok sokaságáról olvashatunk (bár az egyes fejezetek egy-egy kiemelt fantasztikus lény köré szerveződnek). Papp Sándor Zsigmond riportjában így vall erről a szerző: „Az egész középkor a heraldika nyelvén beszélt. Sokszor maguk sem értették, mit mondanak ezen a beszédes nyelven, és éppen ezért minden jelentéktelennek tűnő apróságot hűségesen továbbadtak, hátha lesz, aki majd megfejti. Az egykori bestiáriumokban egészen közönséges állatok és soha nem látott képzelt lények szerepelnek egymás mellett. Azt gondolhatnánk, hogy a béka leírása vagy a tehéné sokkal gazdagabb és hitelesebb, mint a sosem látott sárkányé vagy az abraxasé. De nem. Miért? Mert a bestiáriumok szerzői könyvekből dolgoztak, így aztán annál hitelesebb lett saját szócikkük, minél hitelesebb volt a forrásmunkaként kezükben járt leírás. Aki pedig először írta le az abraxast? Ő képzeletének könyvtárában dolgozott. És képzeletükben a tehén ugyanolyan mesés állat, mint az abraxas, a szép emlőjű asszonytigris.”

Eremie a nyugodt kolostori élet helyett a menekülés útját választja. Keres, kutat valami után a világban és az emlékei között. A csodás állatok segítik vagy éppen hátráltatják előrehaladását a térben, múltjának feltárásában és a világ megismerésében. Démoni erejük van ezeknek a képzelt lényeknek, kísértő álmokat bocsátanak rá (Tamárion), kételyt ébresztenek benne (Hübrikeia), megkísértik (asszonyszemű varangy), belülről rágják lelki sebeit, mint a férgek. Az emberi lélek állapotainak az ilyen módon való kivetítése a regény legfontosabb szövegformáló elve. Leírásukban, természetükben nagyon különböznek egymástól ezek a lények, a szöveg maga világítja meg, hogy ugyanarról van szó, csak mindig más alakban jelenik meg. („A Tamárionnak ugyanaz a tekintete, mint a halbagolynak.) A lények lehetnek jóra vivők és rosszat okozók: „Kétféle tűzféreg létezik: a kékek jó felé vezetnek, a barnák ellenben veszélyesek” (194.) A tűzangyala is segíti az elbeszélőt, a lángmadár viszont elbűvölő lényével gyilkosságot okoz (Giselle az ő bűvkörében vergődve szúrja szíven a férjét).

„Rémisztő tud lenni a világ, ha összefüggéseit nem látjuk, máskor meg a szembeszökő összefüggések teszik azzá. Anna egyik barátja, aki vallásos neveltetés teljes hiányában nőtt fel, apácakolostorainkat turistacsalogató bordélyházaknak tartja. „Te bordélyházaknak látod, mert nevet akarsz adni valaminek, ami számodra nem létezik.” (88.) Tehát a világ és önmagunk megismerhetősége, illetve mindezeknek az elmondhatósága áll a regény középpontjában. A csodás állatok csak segítik szimbolikus jelentéseikkel a nyelvet, amely néha alkalmatlannak bizonyul az elbeszélés számára. Mert van, ami az egyik nyelven jól kifejezhető, de a másikon nem jelent semmit. Egyik nyelven örömet sugároz, a másikon jajszónak tűnik ugyanaz a szó.
Az elbeszélés folyamán történnek utalások az időre, de ezek egyáltalán nem jelentenek korlátot az elbeszélő számára: ugyanolyan magabiztossággal jár át egyik századból a másikba, ahogy a regény egyik kulcsfigurája megfordul Európa néhány fontosabb hálószobájában. Volt szó megkettőzésről, de felmerül a kérdés: nem lehet, hogy egy transzilván Orlandoval állunk szemben, aki – megfelelő metamorfózisokon átesve – évszázadokat és királyokat él túl anélkül, hogy utolérné az aggkori érelmeszesedés?

A kérdések és észrevételek ellenére egy biztosnak tűnik: a magyarországi kritika kedvezően fogadja majd Láng Zsolt új könyvét. Papp Sándor Zsigmond a könyvhét egyik légérdekesebb vállalkozásának nevezi, az Élet és Irodalom pedig az És könyvének választotta az idei könyvhéten.

Kritika-szekció

Elküldöm ezt a cikket!
A címzett e-mail postaládája: