Fiatal és Banán 08.
Horváth Előd
Egyikük mellett


Lemondott az otthonról.

Utakat járt végig. Keresett. Lemondott istenéről. Elfordult a szentektől. És ott élt, abban a városban.

Végigkérdezett minden embert, majd minden fát és minden ablakot. Nem talált semmit.

A vonaton nézte amint elmúlik a táj. Fekete-fehér panaszokat hallgatott. Majd egy jó szarás és két hülye film után leült a parkban.

Estefelé járt, olyan nyolc óra körül lehetett. Egy utcai lámpa körülvilágította a padot, ahol ült. Körülötte jeges hóval borított fű és befagyott járda.

Levéltelen fák és egy-egy ember.

Cigire gyújtott.

Készült valamire. Valami nagy művet írni. Valami nagyot. Valamit, ami megrengeti majd a földet. Bizonyítani. Benne lesz minden.

Hegedűszó hallatszott valamelyik messzi tömbházból.

Egy csaj leült mellé a padra.

– Van tüzed? – kérdezte.

Odaadott egy öngyújtót. A csaj rágyújtott.

Füstben ültek a padon. A csaj meg ő.

Teltek az órák. Csókkal váltak el.

 

Többé nem látta. Az egész már csak egy álom volt. Talán nem történt semmi aznap éjjel.

Napok, évek.

A vaskos kötet a mindenről nem született meg. A fák virágoztak, és elhullatták leveleik. Nem volt mit kérdezni. Fájdalom, gyűlölet, szerelem, béke. Magyarázatokra várt.

 

Ott állt a hídon. Esőben. Nem volt felelet, nem volt béke. A korlátra lépett. A víz vadul dübörgött, áldozatra várva. Éjfél. Újra érezte a csókot, újra...

Elbukott. De nemsokára vége. Legyen vége! Erőszak, szerelem, élet.

És ekkor jött. A hang. Újra.

– Itt vagyok. Eljöttem a találkozóra. – És ő is a korláton állt. A Csaj. A Csók.

A heppiend.

Kéz a kézben leugrottak.

Elküldöm ezt a cikket!
A címzett e-mail postaládája: