Fiatal és Banán 10.
Márkus András
Napl(op)ó


Ma reggel harciasan ébredtem. Hajnali 11 órakor. Általában akkor jár sikerrel az ébredés, ha az ember az azt követő három órában nincs mit csináljon. Ha tudja, hogz nincs mit tennie, mindig üdén, “harciasan” kel fel, hiszen nincs mi elől menekülnie – vissza az ágyba.

Ezzel a kis meditációval bátorítgattam magam, s mivel 15 éves vagyok és nonkonformista, hát gondoltam alszom még egy órácskát. Elszunyáltam. Azt álmodtam, hogy olyan OJD-sen „bizgetek egy cinkát”, s mikor már egészen jól kezdtek menni a dolgok, akkor bejött anyám és felébresztett. Én nem hiszek semmiféle paranormális erőkben, sem metafizikában, sem a Murphy törvényekben, de annak csak kell legyen valami oka, hogy mindig akkor ébresztik fel az embert, mikor nőről álmodik. Szóval bejött a mutter és mondta, hogy megy a piacra, és hozzon-e valamit. Mondtam neki, hogy én Ülker Biskrem kekszet szeretnék (mivelhogy azt csak a Metroban lehet kapni, s így legalább tudom hogy alszom még egy órát.)

Na éppen jókor jön ezt a kurva syámítógép (ugyanis a kéziratot eddig füzetbe írtam). Most syabadult fel, eddig apám pasyiánsyoyott rajta. (De mi lenne, ha a z betűk helyett nem mind y-t írnek? Semmi.

Akkor folztatom igz.)  Máskülönben az az előnye a gepelésnek a traktorista notesszel szemben, hogy kevesebbnek tűnik a leírt szöveg mennyisége, és így ambicionálja az embert a további írásra. Beállítod 8-as betűnagyságra, s minden fasza lesz. Persze van akinek nem ajánlom, így például Lászlóffy Csba kollégámnak, kinek inkább a traktorista notesz használna.  Talán úgz havi két regénnyel is beérné az ipse.

 Ez itt mind szép és jó, ellenben vissza kéne térni a szöveghez – pardon, “maradjunk a szövegnél “ (Kara).  

Szóval ott tartottunk, hogy elküldtem a Muttert az any...  – őőő, izé - Ülker Biskrem barackos kekszért. Ezúttal azt álmodtam, hogy orvosin vagyok, és éppen boncolok egy férfit, aki három heréje van. Az egyik hirtelen mozogni kezdett, majd a másik kettő is. Kiváltak a zacskóból, és három színben tündököltek – azt hiszem, mondanom sem kell – piros, sárga, kék. Üldözőbe vettek, de nekem már annak idején a nagymutter magmagyarázta, hogy soha sem adthatom el a lelkem a sátánnak, és mivel én a három golyóban a sátánt véltem felefedezni, hát menekülésbe fogtam.  A három csúnya here nem hagyta magát. Egészen Bulgakov váráig voltak a nyomomban, de ott I. Francois magyar régens vette a teniszütőt (Willson for kids), megfogta a herőcéket,  s olyat szervált beléjük, hogy egyenesen Matei Corvin román király szobrán mentek széjjel. Olyanok voltak mint a passzírozott lócitrom.

Erre én, mint aki jól végezte dolgát, felébredtem.  

Öt perccel eyután a váltoyatosság kedvéért újra visszafeküdtem.

(Nincsen semmi következetessége a történeteimnek. Azt hiszem mégis a költészet mellet maradok, ott legelább nem kell az ember írás közben rágja az agyát, hogy mi a rosszsebbel lehetne meglepni azt az istenverte olvasót. Azaz ott os kell, csak nem olyan hosszú ideig. S ha úgyis belefáradok a meglepetések szövésébe - szövetébe molekula, sejt, stb. – akkor beigazolódik I. Francois,  magyar régens vészjóslata, miszerint 10 éven belül polititkus vállik belőlem. Akkor pedig következik a “lopásból is meg lehet élni című fejezet.)

Valami ilyesmin morfondíroztam 2,5 percen keresztül. Eleg az ahhoz, hogy újra

fölkeltem.  Odatettem a kávét főni, miközben rámtörte az ajtót a magány: a kávét valakivel meg kéne inni, mert egyedül nagyon gyorsan innám, az pedig rosszul esne – ez nálam a magány. Gondolkozni kezdtem, hogy vajon ki kávézna velem, s úgy általában ki kávézik. Például a nagymamám. Ő kávézik. Át lehetne hívni, csak sajnos messze lakik. 200 kilométerre. Na jó na. Repülővel nincs messze. Gyalog két hét. Habár az ő korában már…

talán három hétbe is beletellik. Akkor inkább én menjek hozzá? Francot. Én adom a kávét. Ha kell neki, jöjjön utána. Közben elfőtt a kávé. Odaégett az aragázra – pardon – tűzhelyre. Ideje újra lefeküdni. Valamikor a napokban tudtam meg, hogy az ember tulajdonképpen minden egyes alkalommal álmodik, csupán nem emlékszik rá. Ezzel egy világ tört össze bennem. Én mindig arra voltam büszke, hogy többet álmodom, mint mások, holott csopán emlékszem. Ki tudja – tán éberebben alszom? Most már az ágyban fekszem. Ilyenkor mindig behúzom a paplant a két lábam közé. Különben nem tudok elaludni. Nőies vonás, nem?

Sebaj. Büszke vagyok rá. Hunyorítani próbálok – összeszorítom szemem. Erre tanított az óvónéni. Hű, de megdugtam volna. Most vele fogok álmodni. Piros selyemköppenykéjébe kapaszkodva fogok röpdösni a transzközép hasábjain, mi ketten áthágjuk a szerelem törvényeit, és lázba jövünk – banyalázba. Idős óvónénim volt. S ráadásul konzervatív is. Utálom a konzervatív óvónéniket. Mindig megetetik az emberrel a tökfőzeléket. Utálom … igen… utálom….ut…zzzzzzzzzzzzzzzz(elaludtam)

Találkozom  a halállal

Nincsen közöz témánk

Hát hallgatunk

Kissé unalmas – mindenkinek a halála a saját képmása – ha valaki piros a halála is piros – ha sárga akkor a halála is sárga – ha kék akkor a halála is kék – s már megint politizálok.

Mandulavörös elefántok teniszcipőben. Testnevelési óra van. Nincsen labdájuk. Fáj hogy nincsen labdájuk. Ha gazdag lennék sok-sok focilabdát és kosárlabdát, és baseball-labdát-és golflabdát vennék nekik. Joguk van hozzá! Az elefántjogvédelmi szövetség…stb.

Na lássuk, mi van még a tudatalattimban…..még egy állat…nem, az butaság. Butaságokat beszélni pedig nem jó. De hát én leírom. De hát mit? Mi ez? Tőlem kérdem, hogy mi ez. Nem válaszolok magamnak. Milyen geci vagyok. Ugye? S még azt is felrónám magamnak, hogy újra elkalandoztam a témától, ha volna téma. De ne szidjam inkább azt, amit írok. Nem attól lesz jobb a mű.

Egész pontosan 1 óra 12 perc múlva találkozom az asszonnyal. Tegnap konstruktív meditációt vittem véghez. Komoly terveim vannak. Először is tizedikben jól tanulok, karácsonykor elmegyek templomba, s utoljára, de nem utolsó sorban megpróbálok a homoszexualitás felé közelíteni. Szopás, nem?Bezzeg ha kislány lennék. A férfiakról nem volna nehéz lemondani. Hehe.

Közben suttyonban nézegetem, hogy mennyi van még az oldalig. Elég sok, de te csak ne feszélyezd magad, kedves olvasó. Nem neked írok! Egyszerűen csak magamnak. Kötelességet telljesítek magammal szemben. Missziót. Önkielégítés. Maszturbáció.

Romantikus hangulatomban vagyok – meg akarok halni. Nincs már asszony. Nem részletezem. Klasszikus. Tegnapelőtt aludtam utoljára vele. Tényleg csak aludtunk. Még rajtunk kívül tízen voltak a szobában. De amúgy is csak aludtunk volna. Megengedte, hogy megöleljem. Valahogy így:

 

Egy kicsit rosszul sikerült. Olyanok vagyunk, mint a kutyák. Biztosan ti szebben rajzoltok. De azért ugye értitek, hogy mit akarok mondani? Na azért.

Reggel nedves bugyival ébredtem. Fogtam a mellét. S akkor mi van? De valami volt. Hiszen mikor este egy ágyba feküdtünk le, akkor ő már nem szeretett. Hogy mit művelt velem ez a nő, soha sem fogom megtudni, - bármilyen közhelyesen is hangzik.

Felébredt, s mintha valamit szégyellt volna, gyorsan áthúzódott az ágy másik felébe. Egy pillanat erelyéig azt hittem, visszaalszik. Aztán hirtelen feugrott, mellei fölé kapta a takarót (hogy miattam-e vagy a többiek miatt, nem tudom), felöltözött alatta, s elrohant tusolni. Utánna akartam menni, tusoljunk együtt. Nem mertem. Elővettem a mobilját, elkezdtem írni egy sms-t. Odaírtam, hogy szeretem, s úgy hagytam.

Aznap még kaptam két puszit. Ezelőtt három nappal. Ennyi volt. S most újra gépelek. Olyan ez, mint mikor egy hatalmas részegség után hányik az ember. Megkönnyebbülsz. Kijon a lelki murokfőzelék. Írás = hányás. S ráadásul megvan a napi tevékenység is. Nem keltem fel potyára reggel. Vagy nem maradtam fenn hiába éjjel.

A helyzet a következő: Kinézek az ötödikről:

Látom magam lent, törött nyakkal.

Uraim, hár ki tudja felvenni a harcot a női haddal?

S aztan jön a jótanácsok című fejezet. Anyuka, apuka, nagymama, nagytata, keresztmama, kereszttata, kiskutya, kismacsaka, mikiegér, az uráli szalamandra – mindenki meg akar győzni, hogy „annyi nő van még a világon, s próbáld túltenni magad rajta” szerű aforizmák. Sírok. Mérgemben elalszom:

Szeretkező pár, de olyanszerűen, mintha én lennék mind a két fél. Valaki rájuknyit, tudj’ isten hol, tán a vécén, ketté akarnak várni. Akkor veszem észre, hogy a nemiszervek összecserélődtek. A lány kiveszi társából hatalmas lőcsét – akár egy lóé is lehetne.

Mikor flébredtem úgy tűnt, hogy nem is álmodtam igazán. Hiszen volt vége a történetnek.

A szobámban a hangszóró fölött van egy szobrocska. Két kutyát ábrazol, egy fehéret meg egy szürkét (vajon miért a fehéret mondtam először). Egy csontot szopnak. Beléjük van szúrva egy tábla, a „Te vagy a mindenem” felirattal.  

 

(To be continued)

Fiatal és Banán


Elküldöm ezt a cikket!
A címzett e-mail postaládája: