Netorika 07
Fall Sándor
Magyar hipertext – fából vaskarika (!/?)


Amikor néhány hónappal korábban beindítottam az Erdélyi Terasz[1] Netorika című rovatát, azt reméltem, ha nem is vitát, de néhány észrevételt, megjegyzést sikerül kicsalnom a honlapot többé-kevésbé rendszeresen látogató – általában fiatal – írókból, költőkből. Be kell vallanom: közel fél év alatt mindössze három személy utalt futólag a Netorikában megjelentekre. A rovatban hipertext-alkotásokat és ezzel kapcsolatos kérdéseket próbáltam megmutatni, szándékosan kerülve a hosszú magyarázatokat, hogy a figyelem kizárólag az alkotásokra irányuljon. A kezdeményezést egyelőre teljes vákuum övezi.
Az internet megjelenését és elterjedését általában a Gutenberg-forradalomhoz szokták hasonlítani. El lehet játszadozni azzal, hogy a Gutenberg-szerep kire illik inkább: Ted Nelsonra, aki 1965-ben megalkotja a hipertext fogalmát, vagy pedig Tim Berners-Lee-re, akinek bevallottan nelsoni elgondolásokra alapuló javaslata nyomán a Genfben működő Európai Részecskefizika Laboratórium (CERN) 1992-ben hivatalosan meghirdeti a világháló „szöveteként” szolgáló World Wide Web hipertextuális felületet, a fő kérdés itt azonban az, hogy a magyar irodalom vajon miért nem figyelt fel a hipertextualitásban rejlő lehetőségekre.
Az internet és a számítástechnika az irodalmat sem hagyta érintetlenül: a szövegeket digitalizálják és elektronikus könyvtárakban tárolják, irodalmi művek CD-ROM-on is megjelennek, az irodalmi lapok általában rendelkeznek saját weboldallal. Megjelent egy sor irodalmi webhely, költők, írók pedig valós időben cserélhetik az eszmét internetes fórumokon, csevegőkön. Azt mondhatnánk, minden rendben, nagyszerűen vettük a (poszt)modernizációs kanyarokat, bizonyos értelemben így is van, csakhogy az internetet elsősorban kommunikációs eszköznek látjuk és úgy tűnik, ennyivel egyelőre meg is elégedünk. Valóban nem kis dologról van szó, hiszen a szövegszerkesztő rugalmasabb az írógépnél vagy az offszetnyomdánál, az elektronikus levél gyorsabb a hagyományosnál, a szerzők email-en küldözgethetik szövegeiket a lapoknak, kiadóknak, egymásnak, internetes fórumokon társaloghatnak. A probléma akkor adódik, amikor ebben lényegi, minőségi változást vélünk felfedezni. Holott a „magyar hálózaton” folyó irodalmi és irodalom környéki történések pusztán átgyűrűztek egy másik hordozóra is – a művek papírról a képernyőre kerültek. Papp Tibor, az első magyar számítógépes versgenerátor, a Disztichon Alfa (1993) megalkotója szerint „a magyar irodalom és az internet kapcsolata létezik, de meglehetősen alacsony szintű. Nem lép túl az archiváló szemléleten, ami annyit tesz, hogy interneten speizolják az anyagokat, prózai vagy költői műveket (…) Ez a speizoló szemlélet a magyar irodalomban tulajdonképpen a régi rendhez, papírhoz, könyvekhez való ragaszkodás kifejezése[2]. A magyar hálózati irodalmi életben az újszerűség benyomását az új archiváló játékszer mellett a kommunikáció felgyorsulása  szüli. Az internet lehetővé teszi, hogy sok olvasó rövid időn belül hozzáférjen a közzétett írásokhoz. A gyors kommunikáció nélkül például a weblog (internetes napló) műfaja létre sem jött volna, a magyar irodalmi blogírók - Andrassew Iván, Balla D. Károly, Gergely Edit, Moshu, Onagy Zoltán, Tomkiss Tamás és mások - nevét talán kevesebben ismernék. A gyorsaság mámora egyelőre elég erős ahhoz, hogy elnyomja a tulajdonképpeni újdonság, a hipertextuális konstrukció fényét (vagy árnyát?).
Az internet kétségkívül egy új kommunikációs csatorna, de ezen túl egy hipertextuális hálózat, pontosabban hálózatok rendszere, amelyben a tartalom megjelenésének formája és megjelenítésének technikája legalább annyira meghatározó, mint a tartalom maga.
Ted Nelson így határozza meg a hipertext fogalmát: „Hipertext alatt nem-folyamatos írást értek: olyan szöveget, amely elágazik, és választási lehetőséget kínál az olvasónak, és amely legjobban egy interaktív képernyőn olvasható. Általában kapcsoló elemekkel [links] összekötött szövegdarabok soraként képzelik el, melyek különböző útvonalakat biztosítanak az olvasónak[3]. A hipertext tehát egy olyan, kizárólag számítógépen megjeleníthető entitás, amelyben az olvasó viszonylag szabadon járja be a linkek és szövegszekvenciák hálózatát. A hipertextnek nincs nyomtatott formája, lényege a működésében, interaktivitásában van. Nelson egy új irodalmi paradigma születését látta a hipertextben (noha maradéktalan kiteljesedését saját, Xanadu nevű hálózati modelljében vélte biztosítottnak – ennek részletezésébe hadd ne menjünk bele), és minden bizonnyal erre az új paradigmára éreztek rá azok a – többnyire amerikai – alkotók is, akiknek munkáit bemutattam a Netorikában.
A digitális szöveg önmagában nem hoz lényegi változást sem az írás, sem az olvasás technikájában. Arról van szó csupán, hogy egy nyomtatott szöveg nem papíron, hanem a számítógép képernyőjén jelenik meg, de statikus és lineáris formája változatlan marad. Egy „hagyományos” vers vagy próza nem válik automatikusan hipertextté, ha egy online lapban, vagy más webhelyen jelenik meg – ehhez meg kell szüntetni linearitását, és egy szekvenciális vázra kell építeni. Például az első komoly művészi (multimédiás) hipertext – Mark Amerika 1996-ban készült Grammatronja – elképzelhetetlen a moduláris konstrukció, a szövegben való eltévedés és bolyongás „veszélye” nélkül.
Eleve számítógépre írt magyar irodalmi hipertext eddig még nem készült. Ez kissé skizoid helyzet, hiszen a technikai feltételek adottak, az egyetemi tanszékeken és máshol működő irodalomelméleti csoportosulások pedig hosszú évek óta tulajdonképpen a hipertext problémájával foglalkoznak. George P. Landow így ír 1992-ben(!): „Ha egy programozó elolvassa a Glas-t vagy a Grammatológiát, egy digitalizált, hipertextuális Derridát talál, ha viszont egy irodalomteoretikus olvassa a Literary Machines-t, egy dekonstrukcionista vagy posztstrukturalista Nelsonra lel. (…) Az irodalomelmélet szakértőinek megállapításai és a számítástechnika teoretikusainak kijelentései jelentős hasonlóságot mutatnak. E két terület szakértői – többnyire egymástól függetlenül – olyan evidenciákkal szolgálnak, melyek nagy horderejű változások közepette utat mutatnak a kortárs episztémébe.”[4]
A hipertext Derrida és Nelson, Barthes és van Dam eszméinek metszéspontja, „míg a kritikai teória a hipertext elméletét nyújtja, addig a hipertext megtestesíti és a gyakorlatban kipróbálja az elmélet különböző aspektusait, mindenekelőtt azokat, melyek a textualitáshoz, a narratívához, az író-olvasó szerepéhez, funkciójához kapcsolódnak”(u.o). J. David Bolter szerint a hipertextualitás nem más, mint a nyitott szöveg posztstrukturalista elképzelésének gyakorlati megjelenítése: „ami a nyomtatásban természetellenes, az természetessé válik az elektronikus médiumban, és ezt hamarosan nem kell többé hangsúlyozni, mert meg lehet mutatni[5]. Rendkívül csábító és izgalmas lehetőség, a magyar irodalmi életben ez a felismerés, úgy tűnik, még várat magára. Talán az a fajta tengerentúli pragmatikus szemlélet, interdiszciplináris látásmód, új iránti nyitottság, és az internet-fíling finomszövetéül szolgáló demokratikus hozzáállás szükséges hozzá, ami például a Word Circuits vagy a kizárólag hipertext-alkotások „kiadására” szakosodott Eastgate[6] honlapján hozzáférhető hipertextek alkotóit jellemzi.
Papp Tibor a jelenlegi magyar irodalom erősen konzervatív jellegében látja a problémát: a tehetséges fiatal költők és prózaírok is inkább a hagyományos irodalmi kánont követik, amely a perifériára szorítja az igazán újítókat. A kérdés persze ennél többrétegű, azonban tény, hogy a magyar irodalom egyelőre nem talált rá a hipertextre.
Krónika, október 4-5. Szempont


[2] Papp Tibor – Új formák, új médiák a magyar irodalomban, in: Mikes International 2002/1 – www.federatio.org/mikes_int.html

[3] idézi George P. Landow - Hipertextuális Derrida, posztstrukturalista Nelson? 1992 (ford. Ivacs Ágnes) - www.artpool.hu/onlinepublicationhu.html

[4] Landow – u.o.

[5] idézi: Landow – u.o.



Elküldöm ezt a cikket!
A címzett e-mail postaládája: