A Halál versei





Monocrome


A tenger hangja
meghempergett a szélben,
sercegô cseppeket morzsolt
a moszatillatú levegôbe.
S amint fényes kavicsokon lépett át
kecsesen, koketten
a vaníliaszínû köd,
Marie Lupen vézna léptei nyomán
megtisztulni látszott a sekély part.


Hajtûjén megtörtek
a hajnalodó égbolt
sápadt, tompa fényei, s
akár egy sosem látott
Porballerina,
törékenyen, áttetszô magánnyal,
fellépett egy
teknôst formázó sziklára.
Lepillantott a mélybe,
félve, reszketve,
szürke emlékforgácsokat keresve,
s elmerült a galambszürke habok
finom szárnycsapkodásában,
a tenger hullámzó fodrában.






A sötétben

A Hold betakarta pillám,
s édes fénypermetet szórt
szobám kicsiny sarkaiba.
A távolban a csendbe ütközött
egy sóhaj,
s megpenderült gondolataim
ciffra árnyékán.
Összekuporodtam a sötétség
szétfoszló karjaiban,
s éreztem összetör az Élet
egyetlen nyúlánk éjszaka alatt.
Elgyötört szemeim
most lecsukták a Világnak fedelét,
s ahogyan elcsuklott hangom, s
lélegzetemet felhörpintette a Halál,
már messze jártam.






Láthatatlanul

Nem vihetjük magunkkal az arcunkat,
Túl hosszú út az Élet,
Elfonnyad addig,
s emlékpernye lesz,
Még itt vagyok. Érints meg...
Bo˝rünk fakón az ido˝re feszül,
még kattan párat az óra
Jöjj Uram, kérlek
ne hagyj egyedül!
Eltu˝ntem, s mégis élek.







[Fahssi B. Soraya]