A Halál versei







Szonáta a Halálhoz

Szép vagy, s szép kicsiny kezed,
mikor pengeted tömjénfüst hurjait
a sötét éjnek.
Éber, s merész tekinteted,
S most hízelgôn ring bu˝nös hegedu˝in
a vigyorgó félszlényeknek.


Meghaltam? Vagy csak elvesztem,
nyíló szirmain az otromba magánynak.
S ablakom kicsiny rácsain
átpergek, s le-le cseppenek e hu˝vös,
borongós árnyékcifra Létbe.


Reszketve megérintelek, s kihajtom
nyirkos csápjait nyúlánk kezednek,
s Te megragadsz, magadhoz ölelsz,
s táncunkat megédesíti a
poloskagyöngysoros fakó métely.


Vártál rám, s most végre itt vagyok,
törékeny hangflittereken álmosan topogva.
Fodros fonálruhám a csend finom sóhaja, s
cipellôm pókhálókból szôtt fanyar álom.


Ölelj át, s el ne hagyj többé!
mikor kiszökik táncos, ábrándos
lépteim alól az elszaggatott Élet.
S csókolj, míg csak karjaidba simulok,
S lélegzem, majd lassan elhagyja
ifjú testemet a Lélek.


Oh, látom már puha hínárokból
tapasztott hídjait a Feledésnek,
S reszketve megkapaszkodom
moszatokból összegyúrt, s kócos
fonott indákból préselt korlátjain
a semmibe torkolló, hosszú útnak.


Csak pár apró tánclépés, s
pár elhalkuló, elfojtott,
kószán lebegô sóhaj,
S látva mosolyod, ábrándos,
igézô átható tekinteted,
Már nem félek tôled!


Szeretlek, s boldogan felolvadok
régi dallamoktól illatozó,
mérgezett kertedben,
a Semmiben, s az Erjedôben.
S egyetlen csengô hanggá változom,
hegedu˝dön megpendülô édes szonátában.



Kiégett ház


Egy függöny nélküli ablak
sóhajtozott
az utca túlfelén.
Szinte párkányára dőltek
belső falai.
Kitódulni készült
a sok-sok éves emlék.
A lihegő, szürke…
elhagyott rettegés.






Monocrome


A tenger hangja
meghempergett a szélben,
sercegô cseppeket morzsolt
a moszatillatú levegôbe.
S amint fényes kavicsokon lépett át
kecsesen, koketten
a vaníliaszínû köd,
Marie Lupen vézna léptei nyomán
megtisztulni látszott a sekély part.


Hajtûjén megtörtek
a hajnalodó égbolt
sápadt, tompa fényei, s
akár egy sosem látott
Porballerina,
törékenyen, áttetszô magánnyal,
fellépett egy
teknôst formázó sziklára.
Lepillantott a mélybe,
félve, reszketve,
szürke emlékforgácsokat keresve,
s elmerült a galambszürke habok
finom szárnycsapkodásában,
a tenger hullámzó fodrában.






A sötétben

A Hold
betakarta pillám,
s édes fénypermetet szórt
szobám kicsiny sarkaiba.
A távolban
a csendbe ütközött
egy sóhaj,
s megpenderült gondolataim
ciffra árnyékán.
Összekuporodtam
a sötétség
szétfoszló karjaiban,
s éreztem,
összetör az Élet
egyetlen nyúlánk
éjszaka alatt.
Elgyötört szemeim
most lecsukták
a Világnak fedelét,
s ahogyan
elcsuklott hangom, s
lélegzetemet
felhörpintette a Halál,
már messze jártam.






Láthatatlanul

Nem vihetjük magunkkal az arcunkat,
Túl hosszú út az Élet,
Elfonnyad addig,
s emlékpernye lesz,
Még itt vagyok. Érints meg...
Bo˝rünk fakón az ido˝re feszül,
még kattan párat az óra
Jöjj Uram, kérlek
ne hagyj egyedül!
Eltu˝ntem, s mégis élek.






Papírhajnal


Összetört a Kristályéjszaka, s
felhörpintette fájdalmam
a szóltanság, s a halkan
megcsörrenô fényszilánkok
maroknyi kupaca,
mikor aprócska cserepei
élesen a talpamba hasítottak.


Lépteim alatt
kifacsart árnyak kúsztak, s
megszelidített rémek nyaldosták
a sikátorok kömorzsalékos, s
dermesztô színekbôl,
s érzésekbôl tapasztott
rideg kiszögelléseit.


Megtántorodtam,
mikor a Holdnak selymes,
s hosszan lenyúló szalagja
kicsusszant az égbolt
feketéllô damasztszoknyája alól,
S feltekeredett
elkóborolt gondolataim,
S érzéseim sebzett tenyerére.


Könnyû dolgom volt,
mert nyomban megragadthattam,
s erôsen megránthattam
képzeletem zsinegét,
s akárha
egy súlyos függönyt húznék,
szétnyílt az Égbolt, s a Menny
színpada elôtt.


Torz álarcosok vívták odafent harcukat
a felszálló hajnali párában,
S mikorra
a Nap is bágyadtan,
S szemeit dörzsölgetve
kimászott felhôlabdacsokból tapasztott
nyirkos paplanja alól,
már nem éreztem a fájdalmat, mely
a sikátor falának szegezett, s
mely örökre elnémított.








[Fahssi B. Soraya]