Pillanatfoszlányok







Desszert Reggelire

Felvágom a reggelt s
a porcelánra ejtem,
Egy szelet neked, s nekem.
Morzsáit a kertben könnyen, elevenen
a nyár hangja röppenti szét.
Kis teát kortyolva
a napfényt elmajszolva
szemem a tájon pihen.
Frissen ébredezve áfonyám
és mézem citromos kelyhembe
cseppentem el.
Tésztafoszlányokkal elkevert
illatok napfényt csavarnak
reggeli kétszersültemre.
Minden szelet élmény,
s mozdulatlan karéj
tányéromon egy eltu˝nt
reggelemen mereng.






Valaki sírdogál?
/Mese egy csinos könnycsepprôl/

Most fáj a fény is.
Apró szúrós,
éles szegecsek
a csillagok.


Most fáj a szél is.
Kóbór emlékeket hasít
a lomboktól fodrozódó
feketéllô hegybôl.


S míg a Csend
fülembe ordít,
hangtalan,
finom tappancsain
betoppan hozzám
egy könnycsepp.


Oly könnyed, s oly
kecsesen gördül
szomorú gondolataim
sötét lépcsôházába,
hogy elakad
a szavam.


Elôkelô, konok,
S mégis van benne
valami kedves,
kecses,
valami rendkívül
megkapó.


Midôn bánatomat
megpillantja,
nyomban beleszeret.
Majd a törékeny,
áttetszô
gömbölyded,
ôszinte csepp,
hozza társait is,
hogy együtt ünnepeljék
a lassan
mélyrôl feltörô
zokogást.






Nyári Champagne

Felhörpintem az Éjjelt
egy nagy talpas pohárból,
S koccintok egyet
az unalommal,
Elfüstölöm flegmán az
eltört fénycsóvákat, s
ajkaim közt tartom
a csillagokat.
Nem vagyok ébren,
éberen álmodom, s
holdat keverek a
citromkarikák közt.
Nyúlós árnyékokkal
pókerezik a Hajnal,
S holnap majd fáradtan
hajlok a napkorongra.







Visszfény

Torz tükörbe sántit a fény,
nem remélve,
nem keresve engem,
s másokat,
hogy üvegbe metsze
fakó ábrázatát a
foncsor felett.
Elkopva,
kegyvesztve, s
elvesztve üde felületét,
most szégyen lengi körbe,
s megsebzi a fájdalom
riasztó fénytörése.
Hisz nincs ki többé utána nyúlna.






Lélekfolyam

Felemelheti-e a Fényt az árnyék, hogy
kedveseként elringathassa
Tér és Idô peremén,
a szerelemnek e finoman fodrozódó,
S ide-oda csapkodó
heves hullámain,
a Kisértetek és Szomorúságok
Idején?



Megcsókolhatja-e a Láng
a jeges szívet, hogy
közben érezhesse forró ölelését
az évezredeknek, s az evolúció
ajkán reszketve,
S megremegve a vágytól,
félelemtôl, s szorongástól,
mely felfalja a Pillanatnak
e finom, s alig érezhetô,
S aligha létezô töredékét?



S láthatja-e a Haladást
a sötétség, hogy
végre megbarátkozhasson
a kevély Fénnyel,
S érezhesse annak szelidségét is,
S ne csak harsány vibrációját
az új létnek,
mely bántja az árnyvilág
sebezhetô, s némán
haragvó szemét?



Megsemmisülhet-e a Szellem,
a szétomló órák
tündöklô idôszeletkéiben,
midôn a csillagok, melyek
magányosan hullanak alá,
S robbannak
milliárdnyi darabra szét,
az Univerzum arctalan,
S szenvtelen,
gondolathalmazokra feszített
árnyékkupoláján?



Nem hinném………



Azt már biztosan tudom, hogy
a Ma felfalja a Holnapot,
S a Tegnapot
emlékkönyvembe ragasztva
pillantom meg
száraz levelek,
préselt tavaszi virágok,
S gombostûre felszúrkált
apró tündérlény sikolyok
között,
hol a múltat kézenragadja
a könny, s
az emlékezés komor fénye.



A Világ egy szemlehunyással
megszûnik,
S nem látni mást, mint
szétrepedezett plasztikbetûket,
elkopott, ellopott
életképeket,
s a fényfolyósok
közvetlen közelében
riadtan osonó
félszlényeket, kik
a kietlen ürben,
az elhagyott csatamezôn
bolyonganak,
hol a pillangók is csak
feketén, fekete porok közt
repdesnek, rezzennek
fekete abrosszal megterített
üres tányérok között,
étlen, éhesen, s kimerülten,
s örökké éhezve,
s szomját sem csillapítva
a megismerés
kínzó vágyának.






Fényprés

Ô sem hitt igazán
a fényben, s mikor
egy reggelen
lehullott a napkorong
a Csend-tengerébôl,
S hatalmas sercenéssel
elmerült egy tóban,
valami mintha vákumot
nyitott volna
nappal és sötétség között.
Mindent elnyelt sorra
egy feketéllô kürt,
mely ott lebegett valahol
a semmi megfoghatatlan
fonalán egyensúlyozva,
S a Világnak lassan elcsendesülô
magánya fölött.






Hallgatás

Egy elfojtott gondolat
próbált kicsusszanni
ajkai közül,
a szavak újrapréselt, s
újraformált papírmasé
labdacsaiból,
hogy lassan kibonthassa
azt a szót, hogy:
“nem”, “soha”, és “semmikor”,
de szegénykét visszanyelte
a verbalitásnélküli lenge áhítat,
mely szerényen csüngve,
valaki másnak ítélve,
szótlanul,
összeolvadhatott
a hallgatás viaszgyöngyeivel.
Így inkább sosem mondta el.









Megfoltozott álomszövet


Elnyűtt szövet hevert
az éjszakába gabalyodva.
Illatoktól terhes,
nehéz selyem,
melybe parányi gondolatok
ejtettek egy-egy
fáradt foltot.
S míg színes árnyékok
nyújtóztak el
széles barázdáiban,
addig lassan szertefoszlottak
a csillogó álmok.
Ezernyi fénytelen villanással
pattantak szét, s
csillámporral szórták meg
a megbűvölt éjszakát.
Szerte-szét reppentek
a varrásmentén felbomló
történetek, s
a hold körbevonta testem
hűvös mosolyával,
de egyszercsak szívembe
csillogó fénnyalábokat
gördített a hajnal.






Merényelgettem

Vízpermetbe löktem a fényes
Napkorongot, s megdermedt testét
a szekrénybe temettem.
Forró sugarait gyorsan befontam
életem halovány gerezdjeibe.


Eltörtem a Holdat, s széthullott
szilánkjait a fiókba sepertem be.
S reggel elôszedtem,
hogy összeilleszthessem
napjaim egyéb romjait.


Sötét lett a nappal, s ijesztô az éjjel
mind csupa tátongó u˝r.
Nem találtam többé
semmit e világon, mely bánatomba
parányi fénysugárt cseppentsen vigaszúl.






Unalom Pinkben


Nincs bizarabb,
mint egy
pink színû macska,
ki tollat ragadva,
puha gombolyaggal,
vagy éppen anékül,
bôszen kaparja
papírra pottyantott
piszkát egy hangnak,
egy halknak,
mely betûkbôl lékelt,
kopott papírfecnik
meggyûrt darabkáinak
utolsó maradványai,
s néha egy imádott
Heidegger köteten
kéjesen dorombolva,
pár szót felfirkantva
epedve várja kedvesét.


Hogy kit?

Egy másik
pink színû macskát,
Ki tollat ragadhatna
puha gombolyaggal,
vagy éppen anékül,,
bôszen kaparhatná
papírra pottyantott
piszkát egy hangnak,
egy halknak,
mely betûkbôl lékelt
kopott papírfecnik
meggyûrt darabkáinak
utolsó maradványai,
s néha egy szigorú
Heidegger köteten
kéjesen dorombolhatna
pár szót felfirkanthatna,
ha akarná.
De nem akarja.
El sem jön!


Már régen megunta,
rég nem pártolja
a csodás irodalmat,
dorombolva
vagy még úgyse,
Egisztencializmussal
vagy még úgy se,
Tollal
vagy még úgyse.
Szerelemmel,
de inkább úgyse,
Inkább csak
egy halszelettel a mancsában,
illatával az orrában,
fogai közt, s nyelve felett,
az örök lustaságot választja.

Vajon jól teszi?


Nem eszem halat.

Kopott könyvek
foszló gerincén
térek nyugovóra…….






A Megszállott


Illatos Idôpasztillákat gyûjtött,
s vékonyka feledésbe csomagolt
ritka étkeket,
melyekkel éhségét csillapíthatta,
S szomját olthatta,
mikor csak rátört
az emlékezés.






Illatkosár


Lebukfencezett a Napfény
a Tavasznak illatokból,
s életbôl font kosarából,
s végiggurult
a domboldal
lankás derekán.
Karja átcsusszant
hatalmas fénnyalábjaival
a csillogó ablakon,
s felkavarta a port,
mely parkettámon
oly önfeledten táncolt.
Felszisszentek
a kicsiny árnyak,
s szoknyáik fodrait
felhörpintette a
vadóc fény,
s a falak a szobámban
új életre keltek,
érezték az élet
virágporral telt
édes lehelletét.
S ahogyan felpúpozta hátát
az ébredô vidék is,
akár egy lomha,
selymes
perzsamacska,
elnyújtózott lustán,
élvezettel,
s tarkán
a kéklô ég alatt.






Ahol a Celofánszirmok nyílnak

Csöndes kis szírt,
az elfüstölt álmok
szétzúzott partján,
hol sebzett tojáshéjba csöppent
a fránya hangyajaj,
Elkopott kacatok illatos,
hajlékony völgyén,
hol megdermedt koszdombok
hûvös lankáján,
S puhán-puha zûrmacák
összeráncolt,
dúsan dagadó
kebelén szorongva
pördül meg
a lengeruhás,
foszló kabátú szél,
Ott nyílik a ritka,
Seholföldi repülônövény,
a szürke pattintott
kövek közt, s az
öreg fák selymes lombjain
csendesen ringva
a csillogó, ragyogó,
porlepte celofánvirág.






Üdvözlet Neked
/Ónagy Zoltánnak, aki segített átúszni az Óceánt/

Nagy karéj boldogság
jut majd neked
ünnepi kalácsom
foszló illatából.
Óriás korsóval
locsolva kedved
borom fanyar zamatával.
Kezembôl pillangók,
S bárányok repdesnek,
a kéklô égbolt színpadán.
Arcomról lehullt végre
a fátyol,
selytelmes, áttetszô
talány.


Hangodat, s világod
papírra préseltem
nárciszok, s száraz
liliomok közé.
Elengedni ôket
nem tudom,
s nem akarom,
míg éled bennem
a szenvedély.
Szavaid titkon,
elrejtve tartom,
tubákos szelencémnek
illatos aljára göngyôlve,
s elôszedem néha,
hogy reményt,
s erôt lélegezzek,
halkan, titkon,
elveszejtve.


Madarak, levelek,
ólomszürke gyíkok,
s tüzes borostyánok
hajlanak el ablakom
fénnyel festett üvegén,
hogy emlékezzek
mindenre és semmire,
s mégis megfogadva,
elfogyasztva
hu˝, s szárnyaló tanítványként,
bölcsességed,
s nagyságod része legyek,
könnyen, mint a felhô,
könnyen, mint
felszálló lélegzetem,


Alkotok, pusztítok,
táncolok a léttel,
pördülök, fordulok
egy kifeszített
hajszálon inogva,
álarcok, s csokorba kötött
mosolyok szirmain,
egy különös köteten dolgozva.
Erotikus indák közé
becsavart gondolatokkal,
s pézsmaolajjal átkent
forró pillanatokkal,
utazom egy felajzott
kisérô fogatán.


Táncoltam már sok-
sok méltósággal: Kényelemmel,
Tequilával, s a Halállal.
Persze csak szavak,
s betu˝gavallérok
kíváncsi partnereként.
Most búcsúzom, Kedves,
nem idôzhetek, hisz
vicsorgó szitakötôk,
s felbôszített mérgespókok,
s instant igéretek
közelednek vackom felé.
Morzsákat szórtam nekik
ünnepi kalácsom
égettebb szélébôl,
de a javát inkább
neked hagyom,
hogy együtt majszoljuk el
a réten a mesés szívárvány
selyemszalagja alatt.






Üresség

Aki boldog, annak beszárad tintája, s
papirosát is meghinti az üresség pora,
S ott száját tátogatja éhesen Szobája
a kivérzett, nincstelen gondolatoknak.
Egy nap felébred egy cukormázas hétfôn
telistele magányos rémlényekkel,
s rongyosra sírja szemeit az Ébredés
elszürkült, molyrágta teteme.
Így vagyunk mi ezzel, s így alkuszunk a léttel
egyhangú, zordonzord sivárságban,
Nem vágyunk túl sokra,
s nem falunk szebb Jövôt sem,
csak sétálunk csendesen, szeliden
a hétköznapokkal.






Ismét megéhezett egy árnyék
/Alja-ra emlékezve/

Ismét megéhezett egy árnyék, s felhörpintette
mozdulatát, hangját és kecses termetét
egy hölgynek, egy szépnek, s
egy oly nemesnek.
Ismét szomját oltotta egy emlék
egy ragyogó, téli nappalon,
fájdalommal teli flaskából, hogy
megsebezzen újra, s örökké.


Néha van, hogy fáj az élet, s
pengeéles csarnokokon vágtatunk
egy cél felé minduntalan,
s el-elbotlunk felhasítva titkos rejtekét, s
szalagokkal, s foszló zsinegekkel
megcsomózott szürke fátylát,
finom szellemünknek.






Mitsuko könnyei

Bordó bôrpárnákra hajtotta fejét,
S édesgyökér papiruszra véste
elcsorgatott hangjait bánatának.
Feljegyezte minden eltu˝nt, s átélt
percforgácsát az elrabolt boldogságnak.



Elhagyta, kiért élni volt miért,
S kinek szenvedélye, s forró ölelése
a Fuji-ig repítette,
hol magasban vibráló színek, s
fénypettyek táncoltak a hófödte,
kevély hegygerinceken.


Meghalt, kiért élni volt miért,
S kinek érintése, s parázs csókjai,
forró lávaként fortyogtak teste
minden szögletében.
S most lelke felkapaszkodott,
sután, elhamvadva a Végzet
gyöngyökkel díszített
ciffra kötélhágcsóján.
De nem vetette le magát...
Megérintette édeskés zöld illata
az Életnek.



Sencha Citrus és Kokeicha tea illata
gôzölgött melankólikus indákkal
áttekert mindennapjai körül,
S könnyeit beitta pálmaháncs
kosara a Tegnapok ízének,
S beszívta szeszélyes pillanatokkal
elkevert permetét a felszáradni látszó,
távolkeleti fénynek.



Lótuszvirágok szirmaiból font köntöse
kakaóbab szappanhalmok közt hevert,
s könnyei eláztatták,
s lassan feloldották gyékényszönyegét
elhagyatott fürdôjének.



Meginogni látszott törékeny
porcelánbokája, s elmerült a gôzben
hamvas magnoliaillatú, kicsiny
lépteinek lehullott virágja.
Kettétört lelkének finom szeletkéi
most lebegve a Holnapba toccsantak,
fojtogató, eltemetett emlékek közé.






Álmatlanul

Álmomban megpördült sarkán
a hajnal, olvadtfény ruhácskájában,
s bágyadtan táncolt a csöndben,
parfümömmel elkevert
hu˝vös sóhajtásomban.


Fölém magasodtak fekete oszlopai
az árnyékok kietlen városának,
s rámborult ijesztô suttogásával,
s szétmállott álmokból, s
csillogó porból hímzett takarójával
az áthatolhatatlan kínzó Sötétség.


Párnámat megtöltötték az elrabolt
ábrándok törtfehér lúdtollai,
s paplanomon felfeslettek
durva varratai, s jéghideg könnyei
a vicsorgó csendnek.


Plafonra vetített képzelt
világok, s lidércesen ijesztô
zizegô fények,
ott táncoltak elfojtott lélegzetem,
s reszketô pillantásom
árnyékokba csavart
rettegett parkettjén.


Utcai fénycsík gavallérok,
S látomásokból alakokká pergetett
sötétlô matrónák,
ott ropták a táncot gonosz
rémálmaim, s félelemtôl illatozó
jeges, hangtalan sikoltásom
széthasadt termében.


Cinikus mosollyal, s ijesztô
érintéseket színlelt éjféli bábokkal,
az ébrenlétbe taszítva dermedt testemet,
vihogva trappoltak, s
kuncogva suhantak felettem,
majd megpihentek szemhéjam
vékonyka menedéke alatt,
fuldokló rémképek könnyezô kelyhében.


Lehunytam szememet, s nem láttam,
S nem halottam többé
undok szôrnyeit a
rámnehezedô csendnek.
Békére leltem, s
elaludtam végre
édes, szelid álmokba tekeredve.


Álmomban enyém volt
minden kert virágja,
a romlottak, s a hamvasak, s
a bu˝nösen hajlongó húsevôk.
Nem voltak könnyeim
S nem emésztette el lelkemet a bánat
kavicsokkal bélelt szürke vánkosa.

[Fahssi.B.Soraya]