Pillanatfoszlányok







Desszert Reggelire

Felvágom a reggelt s
a porcelánra ejtem,
Egy szelet neked, s nekem.
Morzsáit a kertben könnyen, elevenen
a nyár hangja röppenti szét.
Kis teát kortyolva
a napfényt elmajszolva
szemem a tájon pihen.
Frissen ébredezve áfonyám
és mézem citromos kelyhembe
cseppentem el.
Tésztafoszlányokkal elkevert
illatok napfényt csavarnak
reggeli kétszersültemre.
Minden szelet élmény,
s mozdulatlan karéj
tányéromon egy eltu˝nt
reggelemen mereng.






S kiröppentek a Mennyei szelencéből


Párauszonyokkal csapkodó
tejfehér légköri halak
vitorláztak fenn a napfény
aranyló csóváin, s növényi
nedvek illatán ringatózva.
Uszonyaik, akárha
pillangószárnyak lettek volna,
úgy repkedtek a Világ
terasza felett.
Talán csak nem áttetsző
álmokból rakott petét
egy gondolatnyi rovar?
Bebábozódva
az izgalmas jövőn merengve,
s színváltó szárnyakat bontva,
hogy az ég fennséges boltozatán
fedjék fel különös szépségüket?
Talán inkább
ábrándok hetyke darazsai
keltették őket életre?
Vagy egy
rémült asszony sóhaja,
midőn megpillantotta a holnapot
mikor épp az Idő kelyhéből
kortyolta a tegnap
elpocsékolt, néma cseppjeit?
Persze azt is gondolhatnánk,
hogy egy háborodott lélek
bocsátotta szabadjára
fantáziáját, mely
könnyen elszabadulhatott,
s felreppent az emlékek
pillekönnyű, finom levegőjébe,
hogy megmártózhasson
a valószerűtlenség
tökéletes harmóniájában.






Csendcukorkák

Elfáradt a szellô,
már nem lejt táncot
a tó fodrozódó,
meggyûrt, antik
tükrén.
Elfáradt a fény is, s
árnyékok pihegnek
hûvös, csillogó ölén,
miként anyjukhoz húzódó
elveszett, elhagyott
gyermekek hada.
Felszáradtak a cseppek
a fanyarillatú, rozsdás
kicsiny háztetôk
esôáztatta, kopott
cserepeirôl,
s most megtorpant a
Világ egyetlen pillanatra...
Mindez csak hangulat,
életigenlô, s tagadó
érzelem csupán,
mely ott tekereg felfelé,
egészen mélyrôl,
a lélek finomra ôrôlt,
csillogó ánizscukrainak
kígyózó termeibôl,
s most elrejtve,
édesen, s mézesen
s egy vékonyka
sztaniolpapírba csomagolva,
egy Biedermeier bonbonier
aljára kuporodva,
régrôl elrakva,
meghagyva
talán jobb napokra,
szebbekre, ábrándosabbakra,
mint most,
mikor erôteljesek a fények,
mikor az árnyékgyermekek is
szerénytelenebbek, s
viszálykodnak
apró sarkokon, kiszögelléseken,
ahol megpienhetnek,
elnyúlhatnak,
óriásira nyúlva mint egy hegy.
Vagy talán olyan napokra,
mint, majd holnap, mikor
a megszelidült ôszi szélben
trappolnak a vágyak,
szökkennek a gondolatok,
s megszu"nnek létezni
a gesztusnélküli, élettelen órák
otromba tánclépései,
a percek izgatott, topogó
koppanó, zeneiségében.
Mindez egy kicsinyke
sztaniolpapírba csomagolva,
formásan, kecsesen,
édesen, mézesen,
megalkuvásnélküli
steril valóságban,
csillan fel,
mikor egy törékeny kéz,
egy finom, egy élô,
egy sokmindent megélô,
s mégis elutasítóan konok,
felemeli,
lassan kibontja,
a Csendcukorkát,
hogy elmajszolhassa azt,
a káosz, s az unalom
ellenszereként.







Kékharisnya
/ versecske Excentrika Burzsolina Rossa-hoz /

Kéklôn kék harisnyája,
szantálból hurkolt
elbizakodott flegma fonál,
Kelletlenül illatozó vérmes fanatika,
kiben nincs szemérem, s apró
horgolásnyi félelem, hogy
csokorba kössem szertelen, különc
virágját e vörösre pácolt völgyben.


Napok romjait hevesen, s
édesen szétpattintja kelletlen
Ives Saint Lauren mosolya, s
ott klaffog virágokkal festett,
színpompás python surranója,
éles törmelékeken meg nem inogva,
feszesen, kéjesen.


Számára nem lételem a félelem, s
nem tu˝ri sebzô üvegcserepekkel
díszített béklyóját az akarat
élesen hasító, vértelen hangjának.
Lezseren megpendíti a rettegés sötétben
lapuló fémrugóját, s a jeges unalom,
s a Halál szonátáját.


S míg csak él benne a dac, s
e bizarr, megkapó izgalom,
széttépi mohairfonál fürtjeit
az alattomos csendnek, s
megszövi belôle, ujjai élénk
mozdulataival, a holnapok, s
a merészség harsány pillanatait,
s élete legszebb ruhadarabját,
kéklôn kék slampos harisnyáját.






Csoszimotó a Japán asszony

A hajnali árnyak ott feszengnek
a cseresznyevirágok szirmain,
Szétmállott álmok, üres virrasztások,
Szétforgácsolt reggelek emlékei.


Csoszimotó asszony orcája sápadt
S halványodik kontyán a fény.
Cérnára fu˝zi a távoli csendet,
Míg a jadeko˝ harangocska szól.


Nyakába köti e vékonyka zsineget,
a dermedt pillanatok gyöngyeivel.
S a suttogást széttörve, s
egy bonboniert megtöltve
összegyu˝jti az elhullott hangokat.


Festett cipo˝cskék, faragott csosszanások,
Ezüstös hajtu˝ lelkének su˝ru˝jében,
Rizspapírra hullnak kiszáradt könnyei,
Mikor teája éppen készen.


Sudár volt a holdfény,
mikor vízbe mártogatta
illatos filterét az éjnek.
Porcelán a reggel,
hímzett a tányér,
s Csoszimotó tekintete
a napfényen csusszan el.






Marcel Proust porcelán fürdôkádja

Celofánzátonyok,
s pár régi levél közt,
elküldetlen,
fáradt szavak roncsain,
Régi pármai vitrinben
szenvedélyes hajlatokkal, s
fehérlô combokkal álldogált
egy kicsinyke, törékeny nipp.


Porcelán fürdôkád,
finom részletekkel, akár
egy érzékeny költôi derengés,
Sima felületén megcsúszott az
árnyék, s szélére telepedett
a várakozás.


Karcsú lábacskái fennakadtak az idôn,
belekapaszkodva az elveszett
pillanatok hu˝vös korlátjába,
S oly nemes köröknek e végsô
hagyatéka, megrepedni látszott,
akár egy magára hagyott
porcelán grófnô.


Antik rézcsapjait
eltekerte az alkony, s könnyu˝
sóhajt zubogtatott tiszta vizébe,
Illatos viaszkorongok, akár a
rózsáknak szirmai,
belefeledkeztek, s
megmártóztak a hold fényében.


Megtelt a kicsiny kád
az emlékezés folyamával,
s most gôgösen ringott benne
egy fodrozódó álom,
Szerelmes suttogások,
titkos találkák,
s zu˝rös szenvedélyek,
mind elmerültek
csillogó, mázas medrében.


Gobelinöltésekkel hímzett
damasztköpeny úszott felszínén,
vagy csak úgy tu˝nt,
s megcsillant vizének
áttetszô tükrében,
S hallani lehetett egy
bosszantó kacagást
elporladt lakájok,
s elhamvadt alakok,
sziszegô neszében.


Felfrissült, s kimászott
a csend szomorú hölgye,
s letörölte magáról a múltat,
Lepergette gyorsan
az utolsó vízcseppet is,
s porral hintette meg
a reggelt.


Selyemszalagokkal átkötött nappalok,
s dobozok alján pihegô léptek,
Púderes szelencék,
régi karkötôk közt,
S eltépett szavakba tekert viszonyok.


Szétolvadtak mindnyájan
e porcelánkehelyben,
fonnyadt délutánok,
préselt képecskék,
s elszaggatott virrasztások
mézízu˝ pernyéjén,
Elúsztak messze
szétmállott napernyôikkel,
s horgolt kesztyu˝ik
puha érintésével.


Eltu˝ntek a hangok
egy dohos nevetésben,
s átszelte az idôt
hímzett köntösében az élet,
Selymes virágokkal,
duzzadó legelôkkel,
s a sütemény
feledhetetlen ízével.


Lassan fogyadkozott
a kihült fürdô vize,
s alig maradt belôle
egy kicsinyke tálnyi,
Majd örökre lecsusszantak
az elhagyott érzések,
nedvesen, eltökélten
a rézkeretbe foglalt
míves lefolyón.






Elveszett kert


Ablakpárkányra folyt a csillogó
naptükör, s kavicsokon ringott
a délutánok selyme.
Vadkacsák feszültek az ég
kéklô vásznára,
S forró nyári emlékekkel
játszott a szellô.


Kertnek virágos szoknyáján,
fáknak árnyékában,
Szenderegtek az elporladt,
álmos évtizedek.
Bôrpántos dobozkák, kopott faládikák,
S avas sminkmaradványoktól
kemény kendôk.


Zöldhagymaillatos fu˝ben,
virágok nedvében
hevert a sérült, fonott
kertiszék.
Árnyékokba kapaszkodva,
s elhagyatva, megfakulva,
lábaival a kankalinba fúródva
pihent.


Széthasadt kárpítján kis
mackó ücsörgött, kócos,
puha aranyszín szôrmével.
Kobakján ott fehérlett
a híres matrózsapka,
mit nagyapa elveszett érintése,
s porhanyós sóhajtása ölelt.


Faforgácsba kevert gyermeki kacagások,
szôrmélye mélyén elkoptak,
elvesztek.
Mellénye szétmállott
csokoládébarna posztó,
ünnepi bon-bonok,
s összegyu˝rt álmok
érdes szövete.


Arca fu˝részpormorzsás,
teste keresztülmetszett,
akár az elsodort, elnémított idô.
Mellén kicsi jelvény
a szôrméjébe döfve, bár fájdalma
már rég a múltban rekedt.


Szemei hunyorgó, ósdi kabátgombok,
a távoli tó felé merednek.
Szenvedélye kihült
cseppfolyós parfait,
S elolvadt gyöngyei a percek
zátonyán csapkodnak, fröcskölnek.


Évekbôl sodorta csikkjét
az emlékek ôrzôje,
S elfüstölte gyermekéveink
szalmaszálát.
Keseru˝n horpadt ránk,
keményen, s felégetve,
a napjainkat összegyúró,
korhadt Idô.


Reszelt kókuszdió
minden nyár felhôje,
Illatosak, s fehérlôk darabkái.
S fürtökben lógnak a színes
délutáni fények,
finoman gyújtva meg életünk
régi gyertyacsonkjait.


Kertünknek végében
a fu˝be gabalyodva,
Kialudt az élet
szarugomb szemedbôl.
Kócosan és ifjan,
mint mikor még
gyermek voltam,
Engem bámulsz
egy emlék mélyérôl.


Ott vársz még a fu˝ben,
elnémítva Kedves,
magányos, elhagyott játék.
Hisz nem is létezel már,
rég porrá lettél!
S régi székemen
mégis rólam álmodsz.





Valaki sírdogál?
/Mese egy csinos könnycsepprôl/

Most fáj a fény is.
Apró szúrós,
éles szegecsek
a csillagok.


Most fáj a szél is.
Kóbór emlékeket hasít
a lomboktól fodrozódó
feketéllô hegybôl.


S míg a Csend
fülembe ordít,
hangtalan,
finom tappancsain
betoppan hozzám
egy könnycsepp.


Oly könnyed, s oly
kecsesen gördül
szomorú gondolataim
sötét lépcsôházába,
hogy elakad
a szavam.


Elôkelô, konok,
S mégis van benne
valami kedves,
kecses,
valami rendkívül
megkapó.


Midôn bánatomat
megpillantja,
nyomban beleszeret.
Majd a törékeny,
áttetszô
gömbölyded,
ôszinte csepp,
hozza társait is,
hogy együtt ünnepeljék
a lassan
mélyrôl feltörô
zokogást.






Nyári Champagne

Felhörpintem az Éjjelt
egy nagy talpas pohárból,
S koccintok egyet
az unalommal,
Elfüstölöm flegmán az
eltört fénycsóvákat, s
ajkaim közt tartom
a csillagokat.
Nem vagyok ébren,
éberen álmodom, s
holdat keverek a
citromkarikák közt.
Nyúlós árnyékokkal
pókerezik a Hajnal,
S holnap majd fáradtan
hajlok a napkorongra.






Összetörtem a Földön

Vékonyka falu
üvegfiolába zártan
zuhantam a felhôk, s
az ébredés fehérlô
pamutgombolyait átszelve,
s meg nem állva, sebesen
álmok, s bizarr látomások
dunyhájában forgolódva.


Megperdültem a szélben,
amint a hajnali napfény
éles fénypengéi megérintették
kavargó gondolataim, s
félénk tûnôdéseim
100% selyembôl szôtt
finom, tojáshéjszín fodrait.


Zuhanásom órákig, sôt
talán évekig is eltartott, s
lassan színtelenné fújták
arcom, s testem,
a várakozás, s
a sebesség diadalittas
átetszô légselyembôl
duzzasztott eszméi.


Felkapott egy örvény, s
tenyerében táncoltatott
kényeztetett, mígnem
egy nap rám unt,
s lelökött a Világ
sustorgó szélparkettjérôl.


Sebesen zuhantam, s
lobogó hajamba,
áttetszô fürtjeimbe
édes levegôpillangók
pihentek meg, s
kacagtak
szokatlanul kényelmetlen
sorsomon.


Üvegrugók furcsa, elveszett
kertjének hitték
elszíntelenedett,
közönnyel, s ámbrával
illatosított hajkoronám
törékeny korallokkal, s
s tengeri csillagokkal
díszített tincseit.


Egyszercsak ráhuppantam
egy puha régi székre,
mely ott lebegett alattam,
az opálos fényben, s
melynek hûvös kárpítjára
hóból, s jégbôl vájt
csillogó rózsákat
a titokzatos jövô.


Pillangóim megdermedtek,
s szárnyaikat eltörte
a dermesztô bánat.
Hajamból mind kihulltak,
S eltûntek egy bágyadt,
S melegnek tûnô
lassan felszálló
párában.


Székem elôtt egy
lebegô art-deco tálban
csontszínû,
faragott Illúziókkal,
s pisztáciával hintett
keleti édesség illatozott.


Nagyot haraptam,
s jóízûen lakmároztam
a végtelen feledéssel töltött,
s csendporral fûszerezett,
ropogósra sült,
finom archív-pitébôl.


S alant láttam, amint
szétreppentette a szél
a megvetés rongyait, s
felagatta szürke
otromba sárselymeit
a szörnyeteg tegnapoknak
a kopár dombokra.


Míly jó is volt ott abban
a hûvös, s magányos
jégpáncéllal, s holdkönnyekkel
mesterien kárpítozott
székben,
hol újra alkotni, s létezni kezdtem.


Aztán ismét zuhantam.
Lassan, olvadtan kifordultam
lebegô székem
karcsú ölelésébôl,
S a szél finom ujjacskáinak
érintésével közeledtem
a földhöz.


Láttam felgyorsulni
a láthatatlannak vélt idôt, s
köröttem halványan fényleni
a riadt, apró gondolatok
molekulákra bontott,
zizegô részecskéit.


Mintha szárnyaim nôttek volna,
kékselyem tollakkal,
S beteljesült vágyakkal,
amint elértem az ezerzöld
aquarellel, s fénnyel
cseppentett lombkoronákat.


Pointilista, vagy talán
Expresszív?
Tudattalan, esetleg tudatos?
De mindenképp
festôi volt, ahogyan
átvergôdve magam
illatos levelek csipkéjén,
S élesen bökdösô
gallyak közt zuhanva,
összetörtem a Földön.






Chloé

Elgyötört selyem a reggel
a Gerbeaud széles teraszán.
Széttört fényüvegcserép
a napfény,
eldobott csikkek közt
táncoló ledér báj.
Sietô léptek hangrefrénjei
csörtetnek, repkednek
a kis térnek fényben lubickoló
szótlan szobrain,
s vékonyka, organza
a tavaszi szél,
mely blazírtan, flegmán,
s lustán
kapaszkodik fel egy
törékeny nyakon
megkötött,
sodrott szélu"
régi selyembe.
Egy halvány orchideába,
egy oszló-foszló szépségbe,
mely mintaként lebeg egy
kissé viseltes kendôn, s
bár a nyak kissé unottan hajlott,
fanyar parfümbe csomagolt
illúzió nélküli hervadt virág,
az arc rému"lt, s halovány,
szinte alig észlelhetô
sápadt idôlépcsô csupán.
Chloé, arca selymes bakelit,
csöppnyi, vegytiszta
stiftbôl elkent hegyipírrel.
Kacsóján a pink, s
az ocelot bizsuk,
bátortalan, elhagyott
reményvesztett tegnapok,
s púderporos álmos éjszakák
elcsukló szavait formázzák.
Stílusos, díszes karperecei,
Agatha Paris-nak
nylonszínu" vintage gyöngyeivel,
lengedeznek
a puha várakozással teli
forró kávé, s az aprócska
cukrozott keksz felett.






Visszfény

Torz tükörbe sántit a fény,
nem remélve,
nem keresve engem,
s másokat,
hogy üvegbe metsze
fakó ábrázatát a
foncsor felett.
Elkopva,
kegyvesztve, s
elvesztve üde felületét,
most szégyen lengi körbe,
s megsebzi a fájdalom
riasztó fénytörése.
Hisz nincs ki többé utána nyúlna.






Lélekfolyam

Felemelheti-e a Fényt az árnyék, hogy
kedveseként elringathassa
Tér és Idô peremén,
a szerelemnek e finoman fodrozódó,
S ide-oda csapkodó
heves hullámain,
a Kisértetek és Szomorúságok
Idején?



Megcsókolhatja-e a Láng
a jeges szívet, hogy
közben érezhesse forró ölelését
az évezredeknek, s az evolúció
ajkán reszketve,
S megremegve a vágytól,
félelemtôl, s szorongástól,
mely felfalja a Pillanatnak
e finom, s alig érezhetô,
S aligha létezô töredékét?



S láthatja-e a Haladást
a sötétség, hogy
végre megbarátkozhasson
a kevély Fénnyel,
S érezhesse annak szelidségét is,
S ne csak harsány vibrációját
az új létnek,
mely bántja az árnyvilág
sebezhetô, s némán
haragvó szemét?



Megsemmisülhet-e a Szellem,
a szétomló órák
tündöklô idôszeletkéiben,
midôn a csillagok, melyek
magányosan hullanak alá,
S robbannak
milliárdnyi darabra szét,
az Univerzum arctalan,
S szenvtelen,
gondolathalmazokra feszített
árnyékkupoláján?



Nem hinném………



Azt már biztosan tudom, hogy
a Ma felfalja a Holnapot,
S a Tegnapot
emlékkönyvembe ragasztva
pillantom meg
száraz levelek,
préselt tavaszi virágok,
S gombostûre felszúrkált
apró tündérlény sikolyok
között,
hol a múltat kézenragadja
a könny, s
az emlékezés komor fénye.



A Világ egy szemlehunyással
megszûnik,
S nem látni mást, mint
szétrepedezett plasztikbetûket,
elkopott, ellopott
életképeket,
s a fényfolyósok
közvetlen közelében
riadtan osonó
félszlényeket, kik
a kietlen ürben,
az elhagyott csatamezôn
bolyonganak,
hol a pillangók is csak
feketén, fekete porok közt
repdesnek, rezzennek
fekete abrosszal megterített
üres tányérok között,
étlen, éhesen, s kimerülten,
s örökké éhezve,
s szomját sem csillapítva
a megismerés
kínzó vágyának.






A fájdalom illúziója


Ujjaim közt szétfolyt
a sötétség, mikor
a fénybe markoltam, hogy
könnyeimet cseppenként
gyûjthessem össze,
a felejtés fiolájába.
De könnyeimet addigra
kemény márványgolyókká
formálta az élet, s
a beletörődés,
s nem maradt más hátra,
csak szétgurult,
pattogó kacatok
az aszfalton.






Fényprés

Ô sem hitt igazán
a fényben, s mikor
egy reggelen
lehullott a napkorong
a Csend-tengerébôl,
S hatalmas sercenéssel
elmerült egy tóban,
valami mintha vákumot
nyitott volna
nappal és sötétség között.
Mindent elnyelt sorra
egy feketéllô kürt,
mely ott lebegett valahol
a semmi megfoghatatlan
fonalán egyensúlyozva,
S a Világnak lassan elcsendesülô
magánya fölött.






Hallgatás

Egy elfojtott gondolat
próbált kicsusszanni
ajkai közül,
a szavak újrapréselt, s
újraformált papírmasé
labdacsaiból,
hogy lassan kibonthassa
azt a szót, hogy:
“nem”, “soha”, és “semmikor”,
de szegénykét visszanyelte
a verbalitásnélküli lenge áhítat,
mely szerényen csüngve,
valaki másnak ítélve,
szótlanul,
összeolvadhatott
a hallgatás viaszgyöngyeivel.
Így inkább sosem mondta el.






Végtelen szerelem

Áttetszô idôszeletkébe
zárta kedvesét
egy emlék.
Gombostûjét nem lelte,
hogy finomabban
felszúrhassa,
S gondosabban elrakhassa
a Holnap pillangójaként.






Megfoltozott álomszövet


Elnyűtt szövet hevert
az éjszakába gabalyodva.
Illatoktól terhes,
nehéz selyem,
melybe parányi gondolatok
ejtettek egy-egy
fáradt foltot.
S míg színes árnyékok
nyújtóztak el
széles barázdáiban,
addig lassan szertefoszlottak
a csillogó álmok.
Ezernyi fénytelen villanással
pattantak szét, s
csillámporral szórták meg
a megbűvölt éjszakát.
Szerte-szét reppentek
a varrásmentén felbomló
történetek, s
a hold körbevonta testem
hűvös mosolyával,
de egyszercsak szívembe
csillogó fénnyalábokat
gördített a hajnal.






Merényelgettem

Vízpermetbe löktem a fényes
Napkorongot, s megdermedt testét
a szekrénybe temettem.
Forró sugarait gyorsan befontam
életem halovány gerezdjeibe.


Eltörtem a Holdat, s széthullott
szilánkjait a fiókba sepertem be.
S reggel elôszedtem,
hogy összeilleszthessem
napjaim egyéb romjait.


Sötét lett a nappal, s ijesztô az éjjel
mind csupa tátongó u˝r.
Nem találtam többé
semmit e világon, mely bánatomba
parányi fénysugárt cseppentsen vigaszúl.






Unalom Pinkben


Nincs bizarabb,
mint egy
pink színû macska,
ki tollat ragadva,
puha gombolyaggal,
vagy éppen anékül,
bôszen kaparja
papírra pottyantott
piszkát egy hangnak,
egy halknak,
mely betûkbôl lékelt,
kopott papírfecnik
meggyûrt darabkáinak
utolsó maradványai,
s néha egy imádott
Heidegger köteten
kéjesen dorombolva,
pár szót felfirkantva
epedve várja kedvesét.


Hogy kit?

Egy másik
pink színû macskát,
Ki tollat ragadhatna
puha gombolyaggal,
vagy éppen anékül,,
bôszen kaparhatná
papírra pottyantott
piszkát egy hangnak,
egy halknak,
mely betûkbôl lékelt
kopott papírfecnik
meggyûrt darabkáinak
utolsó maradványai,
s néha egy szigorú
Heidegger köteten
kéjesen dorombolhatna
pár szót felfirkanthatna,
ha akarná.
De nem akarja.
El sem jön!


Már régen megunta,
rég nem pártolja
a csodás irodalmat,
dorombolva
vagy még úgyse,
Egisztencializmussal
vagy még úgy se,
Tollal
vagy még úgyse.
Szerelemmel,
de inkább úgyse,
Inkább csak
egy halszelettel a mancsában,
illatával az orrában,
fogai közt, s nyelve felett,
az örök lustaságot választja.

Vajon jól teszi?


Nem eszem halat.

Kopott könyvek
foszló gerincén
térek nyugovóra…….






Egészségtelen életmód


Egy tubusnyi melankólia,
S egy flakon unalom,
egy tégelynyi kétely,
S egy skatulyányi semmi.
S míg pipettával mérem,
S cseppentem el
boldog pillanataim,
érzem, megmérgez e
sok adalékanyag,
mely egy ideje
szervezetembe jutott…..






Street by street

Városokat fújok,
csillogó buborékvilágot,
S szalmaszálam szétáztatja
a karcsú szürkületi fény.
Tu"nôdöm a mán,
S a fullánkos holnapon, s
rombadôlt utcákon
csatangol lelkem
papírvékony emlékeken
inogva.
Áttetszô sikátorok közt
sétálva,
szomorú, szétmálló
képeket idézve,
gördítem szétpukkadt
kicsiny egóm
egy borostyánszín talicskán.
Félelemmel telve,
az enyészet tálkáján
dagonyászva,
lustán úsztatva el
üres tekintetem
a mán, s
a rég elpattant holnapon,
Street by street.






A Pont


A vég, a végzet,
a mondat vége.
A pont (.)
ezeknek a jelképe.
Morcos vénember Ő.
Örül, ha lát pusztulást,
bár néha jómaga is eltűnik
a föld felszínéről,
mint valami apró
burgonyabogár.
Eltűnik, elmúlik.
Ha a mondat végét jelzi,
akkor határozott,
finom úriember.
Ha meg egy élet végét,
egy szomorú végzetet,
akkor szótlan,
megritkult hajú
koldust jelképez,
ki mások életéből él.
Bár akadnak pontok,
kik egy elsős füzetébe
csöppennek
nem illő helyekre.
Némely pontok
egy üres papírlapon
várakoznak,
míg valaki észre nem
veszi őket.






A Megszállott


Illatos Idôpasztillákat gyûjtött,
s vékonyka feledésbe csomagolt
ritka étkeket,
melyekkel éhségét csillapíthatta,
S szomját olthatta,
mikor csak rátört
az emlékezés.






Illatkosár


Lebukfencezett a Napfény
a Tavasznak illatokból,
s életbôl font kosarából,
s végiggurult
a domboldal
lankás derekán.
Karja átcsusszant
hatalmas fénnyalábjaival
a csillogó ablakon,
s felkavarta a port,
mely parkettámon
oly önfeledten táncolt.
Felszisszentek
a kicsiny árnyak,
s szoknyáik fodrait
felhörpintette a
vadóc fény,
s a falak a szobámban
új életre keltek,
érezték az élet
virágporral telt
édes lehelletét.
S ahogyan felpúpozta hátát
az ébredô vidék is,
akár egy lomha,
selymes
perzsamacska,
elnyújtózott lustán,
élvezettel,
s tarkán
a kéklô ég alatt.






Halál a Mosolyra

Szétzúztam, igen,
megtettem, ahogy kell,
arcomról letörôltem
fájó emlékét is
a boldog nevetésnek.
Még lihegett, s szusszant,
s gúnyosan villantotta ki
gyönyöru" fogsorát
a kinyiffantott Boldog Óra.


Nincs bu"ntudatom,
s lelkemet sem emészti
korhadt fájdalom, s a megbánás
oszló törmeléke,
Megkönnyebbülten, s
a szenvtelen Közönnyel karöltve
rohanok, vígadok,
akár az árnyék, s annak
árnyéka,
futok a ködös hídakon.


Választhatsz helyettem
trambulint a Végnek,
S igérj nekem egy
sikolynélküli zuhanást.
S kézenfogva lassan
lépünk ki a mélybe,
fásultan, olvadtan,
akár a leharcolt
napok, hetek,
hónapok.


Alattunk csillog a
víz kocsonyatükre, s
mint egymáson súrlódó
éles kések halma,
úgy villannak fel a
hideg hullámok
fényes pengéi.
Testünk elmerül,
hajunkat szétmossa
a feledés szürke nedve,
s az utolsó mosolyt
is elnyeli
a morgó fekete víz...






Ahol a Celofánszirmok nyílnak

Csöndes kis szírt,
az elfüstölt álmok
szétzúzott partján,
hol sebzett tojáshéjba csöppent
a fránya hangyajaj,
Elkopott kacatok illatos,
hajlékony völgyén,
hol megdermedt koszdombok
hûvös lankáján,
S puhán-puha zûrmacák
összeráncolt,
dúsan dagadó
kebelén szorongva
pördül meg
a lengeruhás,
foszló kabátú szél,
Ott nyílik a ritka,
Seholföldi repülônövény,
a szürke pattintott
kövek közt, s az
öreg fák selymes lombjain
csendesen ringva
a csillogó, ragyogó,
porlepte celofánvirág.






Üdvözlet Neked
/Ónagy Zoltánnak, aki segített átúszni az Óceánt/

Nagy karéj boldogság
jut majd neked
ünnepi kalácsom
foszló illatából.
Óriás korsóval
locsolva kedved
borom fanyar zamatával.
Kezembôl pillangók,
S bárányok repdesnek,
a kéklô égbolt színpadán.
Arcomról lehullt végre
a fátyol,
selytelmes, áttetszô
talány.


Hangodat, s világod
papírra préseltem
nárciszok, s száraz
liliomok közé.
Elengedni ôket
nem tudom,
s nem akarom,
míg éled bennem
a szenvedély.
Szavaid titkon,
elrejtve tartom,
tubákos szelencémnek
illatos aljára göngyôlve,
s elôszedem néha,
hogy reményt,
s erôt lélegezzek,
halkan, titkon,
elveszejtve.


Madarak, levelek,
ólomszürke gyíkok,
s tüzes borostyánok
hajlanak el ablakom
fénnyel festett üvegén,
hogy emlékezzek
mindenre és semmire,
s mégis megfogadva,
elfogyasztva
hu˝, s szárnyaló tanítványként,
bölcsességed,
s nagyságod része legyek,
könnyen, mint a felhô,
könnyen, mint
felszálló lélegzetem,


Alkotok, pusztítok,
táncolok a léttel,
pördülök, fordulok
egy kifeszített
hajszálon inogva,
álarcok, s csokorba kötött
mosolyok szirmain,
egy különös köteten dolgozva.
Erotikus indák közé
becsavart gondolatokkal,
s pézsmaolajjal átkent
forró pillanatokkal,
utazom egy felajzott
kisérô fogatán.


Táncoltam már sok-
sok méltósággal: Kényelemmel,
Tequilával, s a Halállal.
Persze csak szavak,
s betu˝gavallérok
kíváncsi partnereként.
Most búcsúzom, Kedves,
nem idôzhetek, hisz
vicsorgó szitakötôk,
s felbôszített mérgespókok,
s instant igéretek
közelednek vackom felé.
Morzsákat szórtam nekik
ünnepi kalácsom
égettebb szélébôl,
de a javát inkább
neked hagyom,
hogy együtt majszoljuk el
a réten a mesés szívárvány
selyemszalagja alatt.






Üresség

Aki boldog, annak beszárad tintája, s
papirosát is meghinti az üresség pora,
S ott száját tátogatja éhesen Szobája
a kivérzett, nincstelen gondolatoknak.
Egy nap felébred egy cukormázas hétfôn
telistele magányos rémlényekkel,
s rongyosra sírja szemeit az Ébredés
elszürkült, molyrágta teteme.
Így vagyunk mi ezzel, s így alkuszunk a léttel
egyhangú, zordonzord sivárságban,
Nem vágyunk túl sokra,
s nem falunk szebb Jövôt sem,
csak sétálunk csendesen, szeliden
a hétköznapokkal.






Ismét megéhezett egy árnyék
/Alja-ra emlékezve/

Ismét megéhezett egy árnyék, s felhörpintette
mozdulatát, hangját és kecses termetét
egy hölgynek, egy szépnek, s
egy oly nemesnek.
Ismét szomját oltotta egy emlék
egy ragyogó, téli nappalon,
fájdalommal teli flaskából, hogy
megsebezzen újra, s örökké.


Néha van, hogy fáj az élet, s
pengeéles csarnokokon vágtatunk
egy cél felé minduntalan,
s el-elbotlunk felhasítva titkos rejtekét, s
szalagokkal, s foszló zsinegekkel
megcsomózott szürke fátylát,
finom szellemünknek.






Mitsuko könnyei

Bordó bôrpárnákra hajtotta fejét,
S édesgyökér papiruszra véste
elcsorgatott hangjait bánatának.
Feljegyezte minden eltu˝nt, s átélt
percforgácsát az elrabolt boldogságnak.



Elhagyta, kiért élni volt miért,
S kinek szenvedélye, s forró ölelése
a Fuji-ig repítette,
hol magasban vibráló színek, s
fénypettyek táncoltak a hófödte,
kevély hegygerinceken.


Meghalt, kiért élni volt miért,
S kinek érintése, s parázs csókjai,
forró lávaként fortyogtak teste
minden szögletében.
S most lelke felkapaszkodott,
sután, elhamvadva a Végzet
gyöngyökkel díszített
ciffra kötélhágcsóján.
De nem vetette le magát...
Megérintette édeskés zöld illata
az Életnek.



Sencha Citrus és Kokeicha tea illata
gôzölgött melankólikus indákkal
áttekert mindennapjai körül,
S könnyeit beitta pálmaháncs
kosara a Tegnapok ízének,
S beszívta szeszélyes pillanatokkal
elkevert permetét a felszáradni látszó,
távolkeleti fénynek.



Lótuszvirágok szirmaiból font köntöse
kakaóbab szappanhalmok közt hevert,
s könnyei eláztatták,
s lassan feloldották gyékényszönyegét
elhagyatott fürdôjének.



Meginogni látszott törékeny
porcelánbokája, s elmerült a gôzben
hamvas magnoliaillatú, kicsiny
lépteinek lehullott virágja.
Kettétört lelkének finom szeletkéi
most lebegve a Holnapba toccsantak,
fojtogató, eltemetett emlékek közé.






Álmatlanul

Álmomban megpördült sarkán
a hajnal, olvadtfény ruhácskájában,
s bágyadtan táncolt a csöndben,
parfümömmel elkevert
hu˝vös sóhajtásomban.


Fölém magasodtak fekete oszlopai
az árnyékok kietlen városának,
s rámborult ijesztô suttogásával,
s szétmállott álmokból, s
csillogó porból hímzett takarójával
az áthatolhatatlan kínzó Sötétség.


Párnámat megtöltötték az elrabolt
ábrándok törtfehér lúdtollai,
s paplanomon felfeslettek
durva varratai, s jéghideg könnyei
a vicsorgó csendnek.


Plafonra vetített képzelt
világok, s lidércesen ijesztô
zizegô fények,
ott táncoltak elfojtott lélegzetem,
s reszketô pillantásom
árnyékokba csavart
rettegett parkettjén.


Utcai fénycsík gavallérok,
S látomásokból alakokká pergetett
sötétlô matrónák,
ott ropták a táncot gonosz
rémálmaim, s félelemtôl illatozó
jeges, hangtalan sikoltásom
széthasadt termében.


Cinikus mosollyal, s ijesztô
érintéseket színlelt éjféli bábokkal,
az ébrenlétbe taszítva dermedt testemet,
vihogva trappoltak, s
kuncogva suhantak felettem,
majd megpihentek szemhéjam
vékonyka menedéke alatt,
fuldokló rémképek könnyezô kelyhében.


Lehunytam szememet, s nem láttam,
S nem halottam többé
undok szôrnyeit a
rámnehezedô csendnek.
Békére leltem, s
elaludtam végre
édes, szelid álmokba tekeredve.


Álmomban enyém volt
minden kert virágja,
a romlottak, s a hamvasak, s
a bu˝nösen hajlongó húsevôk.
Nem voltak könnyeim
S nem emésztette el lelkemet a bánat
kavicsokkal bélelt szürke vánkosa.

[Fahssi.B.Soraya]