Éjszakai mulatók









Kán-kán virágok

Sóhajom alaktalan,
ledéren feszülo˝
flandriai csipke.
Foszló, puha erkölcsöm,
fodros álmok
hímzett tekercse.
Forrón kotyogó cipello˝m,
abszint feho˝ben csillog,
míg kortyolom az éjt.
Incselkedo˝ harisnyatartóm
kevélyen szorítva merszem,
pillantásokat lopkod.
Könnyu˝ habos neglizsémben
botorkálnak elszökött tekintetek.
S az éjszakának pongyolája
szétnyílik a suttogások
lükteto˝ porondjának
mélye felett.
Csokornyi virág közt
a vörös fényt megtöltve,
cipo˝cském surlódó vágyakon
táncolgat.
Oh, szenvedélyes avantgard,
gyönyörto˝l sikongva
a színpadon oszlik el.
Kán-kánom bársonyszirmai
a zongoravirtuózzal
pirongva flörtölnek.
S arcom a füstben elvész
nehéz parfümök közt,
ringó csípo˝m, s fesztelen,
nesztelen gesztusok pergésében.





Café de la Rose a` Paris énekesnôje

Hajába tekeredett a sáfrány és
pisztáciaillatú melange,
S lakkozott körmein megpihent
csillogó, hu˝vös csápjaival
a reflektorok vaníliába szökô fénye.


Arcába bevésték nyúlánk monogramját, s
érdes, mérges gesztusait a polírozott
esték parázsló pillanatai,
S hosszú, finom ujjai szeliden érintették,
s mégis felsebezték az elvesztegetett nap
fényes üveggyöngyeit.


Elgurultak pattogva, csillingelve
a hangokat, s idôt is átmetszve,
s a pipadohányillat kéklô bársonyába
csomagolva a Café de la Rose a` Paris
vágyakkal telehímzett, foszló mindennapjait.


Fáradt énekesnô, s brossokkal teletu˝zdelt
sztaniolpapírszínu˝ álmodozók,
Tu˝sarkon toporgó hosszú várakozás,
elkenôdtek mind a köralakú asztalokon.


Megpendültek húrjai a torkonragadott
gitárnak, s kinyíltak intarziaszirmai
a faragott bútorok méhviasszal átkent
szolid magányának.


Café de la Rose a` Paris!
Énekesnôd hangja oly eleven, sóvár
gerjedelem, s nem kímélve se tért se idôt,
feltámasztja a henyélô káprázat kicsiny székeit,
s megpihen rajtuk édesen, kecsesen.


Áthullámzik füleken, titkos folyósókon át,
megbabonázott, súlytalan és blazírtan
csapkodó suttogások marmalade-ján,
s megtölti érzésekkel, s dohánylevélbôl
sodort kósza emlékekkel
a kávézaccban lubickoló éledô libidót.







Csipke Sanzon

Harisnyája szent, bár mégis
lecsusszan álmos tomporán.
Bágyadtan neszel a csendben
ernyedten, s megszelidülten.
Fu˝ti a vágy.
Farpofái renyhék, akár a csipke
s ólmozottak akár a bár sötétje.
Felhörögnek halkan,
sután és lassan
e szelid hajnalon.
Csipkéje fehér papirkorongok
bizarr éjjelek
és eltékozolt nappalok
sápadtan pirongó ellopott díszei.
S most szorítva a csendet
a cigarettafüstben andalognak
egy fintorgó vitéz felé.
Combjai szétesve, s túl sokat remélve
egy kósza glamour-t kívánnak.
Elkapva a vesztest
lesve, s nem eresztve
combjai közt egy elveszett sanzon
pihegve véget ér.







Elmetszett idô Orpheumja

Lehull tabakillatú selyemtaft fátyla
az elcsepegtetett óráknak,
s kiömlik az éjfél üvegfiolámból.
Felemel egy hang, s a semmibe
röppenti álmos tekintetem,
szétzilálva, s megroppantva
lelkem finom hártyáját,
Édesem, egyetlenem...


Felöltöm lila virágokkal,
S megunt pillanatokkal díszített
vállkendôjét a szenvedélynek,
s esôáztatta köpenyem
lassan beborítja likörízű
fénylô macskaköveit az utcáknak.


A sikátor végében ácsorog
az álmok égetettszesz illatú
lepkeéletu˝ Orpheumja,
s megigézve léptem, s
minden rezdülésem,
szétreppentett gôggel igyekszem
csillogó kapuja felé.


Elcseppentve mézét
a folyékony árnyékoknak,
s csokorba kötözve izzó
pillantásait a rámomló
éjszakának,
s megismerve minden titkát
a felpörgô zenének,
megtorpanok e szivárgó,
s kecsesen hullámzó,
részegen tántorgó
lokál parkettjén.


Kokett suttogások, olvadt érintések,
s buja lélegzetfoszlányok
virradnak a táncoló tömegre,
Parfümöm gôzében, szatén ruhácskámban
elhamvadnak érzéki mosolyom,
s kalimpáló körömcipôm démonjai.


Ott várlak egyedül egy
dermedt pillanatba gabalyodva,
egy fémszínu˝ hangszilánk
élesen átmetszett
zenébe szaggatott peremén.


S elfelejtve téged,
többé nem bánkódva rajtad,
szétfoszlik fonnyadt emlékekbôl
érlelt köpenyem a tömegben,
Édesem, egyetlenem...






Matthew Herbert Big band


Hangsávokból készített hosszú
fényes fonatot
a sûrû fekete suttogás,
amint átfésülte a reflektorok
bágyadt fényeinek
néma tincseit.
Arctalan ébenszínû Díva
lebegett súlytalan
a moncrome színpadon,
S hangja felhasította
a tudatos,
s tudattalan síkokat, s
kitörni készült
a hangszerek
pulzáló, lüktetô fogságából.
S mikor éppen
kibomlani látszottak
az Éjszaka fényes pántjai,
lassan legördülve,
fentrôl a mélybe csüngve,
a kemény zajrostok
kettéroppantották az Idôt:
“Pareidolia, paraphasia,
pareidolia, paraphasia..”





Románc


Egy különös árnyék tekeredett
a kisváros karcsú derekára,
hogy átölelhesse,
s bebugyolálhassa
alvó kedvesét.
Lassan, s
gyöngéden érintette meg
törékeny testét a fanyar, s
kesernyésen tovatûnô
pillanat.
A hold lecsurgatta
csendbôl sajtolt fénnyalábjait
a kicsiny, hideg háztetôkre
a sötétségben megbújó
lidérceknek, kik
marionettként báboztak
a csillogó fénycseppekkel, majd
apránként kortyolgatták el
a selymesen szétterülô
éjszakát.





Pesti Lokál


Izzadt sötétben
elhagyott csókok közt
a földre horpadt egy test,
bár a füstben
vágytól feszülve,
ajka felperzselt
démonokat lebegtetett,
szenvedélye mégis
elvékonyodott
a hancúrok foszló
ködében.






Hideg párkányok

Karjaira tekerte a Félelem
a hold ezüstös fonálját,
hogy magához húzhassa damasztját
a feketéllô égnek.
Összegubancolódott a város, s
fennakadni látszott
a csend finom pókselymén,
s árnyas járdafolyósóit
egymásba göngyölte a sötétség.


Hideg párkányon dorombolt
egy árnyék,
kis semmiség, jelentéktelen
fénytelen lélegzet csupán,
melyet kiontott magából az éjszaka
a fény ellenszereként.
Elnyúlt rajta lustán, konok látomásként,
feketéllô egyhangú fehérnemûjében
az ablaktáblák csillogó üvegkövei alatt.


Lámpaoszlopok fémcsatos fénygallérjain
pihentek az éjjelilepkék,
S az öreg épületek egymást méregették
az elszenderült kapualjak kopott kilincseivel,
mígnem az utca szétfoszló,
távolodó autóinak zaját
lassan felfalta a mindent felemésztô
külvárosi csend.






Elporladt a titkok foszló harisnyája

Rozettacsokros udvari topánkák,
fényu˝zô ékköves cipellôk,
Festékgalacsinok közé fojtott
merengések, egy régi vászonra
kenték el az idôt.


Százéves festményen apró
papucsok, s pompásan hímzett
selyemharisnyák,
Gázlámpák fényében szeszélyes
forgatag, s egy különös érzéki,
lazacszín budoár.


Lihegô érintések, pajzán suttogások,
felfedik az álcázott,
elmetszett örömöt.
S egy francia kurtizán
érzéki léptei feltépik
a széttáncolt macskakövet.


Az éjszaka míves fekete pókjai
beszôtték e zizegô,
kótyagos várost,
Áldozatúl ejtve a mérgezett
titkokat, s e bu˝nösen mormoló,
sötétlô káoszt.


Puderpamacsos éjbe
kalimpál, szökken
a vágyak acélgyöngyös pömpszje,
Magasló sarokkal, s
aranyfonatos fénnyel,
felfedi elôttem e szétmálló,
feslett világot.


Fakón, s érdesen
egy keretbe feszítve
megdermedt az élet e
különös festményen,
S most ott lebeg elôttem
szalonom díszeként,
az éjszakának hu˝vös fehérnemu˝je,
s minden titkának szürke szennyese.

[Fahssi.B.Soraya]