Pajzán írások




Szunyadella Rosina Pella

Álmokra dunyhát terít,
s csókot lehel a puha csöndre.
Gyertyáit kikészíti,
s felaggatja sorban
a kéklô tetôkre.
Szunyadella Rosina Pella
bolond madonna ô,
Felkúszik az Éjjel szuszogó testére
s elfogja a vágy, hogy ledöntse ôt.
Kaftánja selymes, csillagos és fényes,
bódítón a sötétbe hull.
Leplezetlen donna
vén testét csiholva
egy sötétlô obeliszken nyög.






Donde don Martinez?

Hol lellek hitvesem,
hisz oly szúrósak,
s szárazak a pampák.
Eltu˝ntél a nap tüzén, s
szétporladt utánad
az úton eltaposott
földszagú,
horzsköves lódobogás.


Kötényem, s fejkendôm
piroslón, s fáradtan szuszog,
míg felfeslik a lejtôn
a hold fonálja.
Könnyeim rozsdásan,
s elveszve cseppennek
e durva, elhagyott,
magánytól megerjedt tájra.


Szemeim elmerengenek
napérlelte combjain egy
fáradtan ziháló földmu˝vesnek,
s felidézem fonnyadt csókjait
a fortyogón rámolvadt,
izzadt valóságnak.


Szoknyámon ott feszülnek
az eltiport vágyaknak
kisemmizett, lüktetô
nádfonál öltései,
s csak rád gondolok hitvesem,
míg csak kereslek e kiszáradt
rozsdaszín táj tikkasztó bugyrában.


De könnyeim eltu˝nnek, s arcomat
beteríti a forró szél
sistergô simogatása!
Lépteim elszöknek e vidéki
lejtô, csendbe tekeredett
hullámos tincsében.


Bánatom megpihen
egy szép testu˝ lovas
szôlô, s érett mangó
illatú ágyékán.
Donde don Martinez?
hogy lásd,
felperzselte házam,
s megöntözte kiszáradt
testemet a bánat.






Viagrina Bella

Ott pihegett e melankólikus,
borús, s mélázva ínyenc,
hüppögve danászó,
mézesen édes kehely,
hol szerelemre nyíló
fodros szirmok tekeredtek
a surlódó vágyak perzselô kertjébe.


Viagrina Bella, oly keseru˝, s mégse,
Orcád hamvas és puha rózsa,
lihegve ajkadra tapad,
s önfeledten tipor
e dermedten fáradt óra.
Szenvedélyem beterít,
domborít, s szuszog
a hajnal köldökében,
S holnap új nap virrad
testem kialudt parázsára,
Ernyedten, kisemmizve édesem,
Elveszek selymes öled búgó danájában.






Viagrina Bella virágai

Viagrina Bella, hát micsoda kert ez?
Kardvirágjaid slamposan, csipkésen
egy szétmállott tenyérbe hamvadnak?
Liliomjaid az elveszett idôben
szeliden kerengnek?
Margarétáid kénsárgán
csípôdre hasadnak,
s ringva feszesen egy
hangszeren szunnyadnak?


Hisz csokraid mind obszcén,
tüzes fonnyadékok,
örökké felajzott, megdézsmált
bársonyos virágok!
Kerted bu˝nösen nyüzsgô
forró katlan, s elmerengek lassan,
elmerengek rajtad, Te tu˝zimádó némber.






Adonisz fénnyel teli flakonja

Minden napszakban ápolta testét,
S lesték a sóvár tekintetek,
Teli flakonból, órák emlékébôl
szétkente testén a fényt.


Hu˝s pirkadatnak apró morzsáit,
a csendbe szórta a Reggel,
Szép vállizmai, akár a mészkô,
oly mohón itták be a fényt.


Hátán, s mellkasán legördült a Nappal
tócsányi fénnyalábokkal,
Bôrére simulva, testét csókolgatva
halványodott el a finom krém.


Combjain, s lábikráján lassan
szétterülve elpilledtek az utolsó
fénypermetek is,
Finoman maszírozva, egy cseppet
sem tékozolva, elkente a Délutánok
foszlókalács fényeit.


Tenyerébe hajlott a fáradt naplemente
S sistergôn arcára csusszant,
Eljött az Este, árnyas suttogása
bádogillatú szürkületével.


Minden felolvadt, minden fény övé lett,
teste büszkén az égre hajlott!
Tökéletesen selymes, ápoltsága égi,
S csak bámulták a sóvár tekintetek.


Vakság az Éjszaka, s minden pillanata
éjjeliszekrényemen hever.
Napfénytôl nedves, kiürült flakonka,
bíztat, hogy ébredjek fel.


Adoniszom csinos, szépséges és izmos,
Arca, akár a szombat esték.
Merész farpofáján, s duzzadó ágyékán,
most pirongva kialudt a fény.





[Fahssi.B.Soraya]