ÍZELÍTŐ ÍRÁSAIMBÓL

SZERELMI HOMEOPÁTIA

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret" (József Attila)

„Én még őszinte ember voltam”, amikor József Attila életével és költészetével megismerkedtem, talán ezért idegenkedtem sokáig felnőtt korom legnagyobbra tartott költőjétől. Jó okom volt erre, hiszen az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jártam általános iskolába, amikor még kötelező olvasmány volt József Jolán A város peremén című ifjúsági regénye, melyben a proletárfiú ideáltípusát az ünnepelt szerző néhai öccse, József Attila volt hivatott megtestesíteni.

Hiába próbáltam azonosulni azzal a kisfiúval, aki a könyv beállítása szerint kizsákmányolt gyermek létére minden pillanatban öntudatos kommunista módjára viselkedett – plakátszerű figurának tűnt előttem. De az is bizonyos, hogy nem én voltam a korabeli torz irodalomtanítási gyakorlat egyetlen áldozata.

(Akkor még nem tudhattam, hogy a Rajk-pertől megrettent szerző 1949-50 fordulóján politikai megrendelésre formálta át a szocialista realizmus kívánalmai szerint tíz évvel korábbi – megjelenése idején irodalmi szenzációként fogadott – József Attila élete című könyvét. Minderre csak jóval később, József Jolán monográfusaként ébredtem rá.)

Tulajdonképpen egy katartikus könyvélmény hatására szabadultam meg a néhai pártpropaganda bumeránghatásától. Huszonhat éves voltam és lángolóan szerelmes egy nálam néhány évvel fiatalabb fiúba. Nem hederítettünk a korkülönbségre – nem is volt igazán jelentősége. Azonos érdeklődés, ízlés motivált mindkettőnket, és szenvedélyesen vonzódtunk egymáshoz. Partnerem legjobb barátja egy idő után szemmel láthatóan irigyelte harmonikus kapcsolatunkat – legalábbis így értelmeztem magamban furcsán elhomályosuló, zavart pillantását, amikor néha összeakadt a tekintetünk. Aztán kiderült, hogy egészen másról van szó: titkolta, mint mindenki más a társaságban, hogy szerelmem jó ideje kettős életet él, s rajtam kívül egy másik lányhoz is gyengéd érzelmek fűzik.

Dermesztő pillanat volt, amikor ez kitudódott. Barátom baleseti kórházba került, és a betegágynál összefutottam vetélytársnőmmel, aki éppúgy nem tudott a kapcsolatunkról, ahogy én az övékéről. Azt hitte, én is a baráti kör egyik, semleges tagja vagyok. Amikor bemutatkoztunk, és megkérdeztem, honnan ismerik egymást, elárulta: együtt járnak. „Mióta?” – kérdeztem elképedve. „Már több mint egy hónapja” – felelte mosolyogva.

Fiúm barátai kisomfordáltak a kórteremből, hárman maradtunk az ágy mellett. „Ez igaz?” – kérdeztem döbbenten az ágyban pislogó kalandort, aki beismerő vallomásként lesütötte a szemét. S miközben majd megszakadt a szívem, furcsa módon kívülről is láttam magunkat: a kínos jelenet komikus hatást keltő melodrámára emlékeztetett. Mégsem volt kedvem nevetni. A makacs és megmásíthatatlan tényeknél is jobban fájt, hogy barátaim közül senki sem akadt, aki figyelmeztetett volna méltatlan helyzetemre.

A drámai pillanatok, úgy látszik, érzelmi konfliktusok idején sorozatban jelentkeznek. Napokon át úgy éreztem, soha nem tudok kikecmeregni az érzelmi örvényből, amely akkor és ott magával rántott. De nem nyalogathattam naphosszat a sebeimet, mert egyetemre jártam, és két sírógörcs között kötelező és ajánlott olvasmányokkal múlattam az időt. Akkor került a kezembe Vágó Márta emlékirata József Attiláról.

Miközben belemélyedtem e szakítással végződő szerelmi történetbe – melyet írója önmardosó őszinteséggel vetett papírra –, ámulva vettem észre, hogy saját fájdalmam mindinkább eltörpül az olvasottak tükrében. Mire a könyv végére értem, már nem magamat, hanem Attilát és Mártát sirattam, mint egy modern Rómeó és Júlia-történet élőhalottként tovább vegetáló hőseit. Olyasmit éreztem, mint oly sokan, akik hozzám hasonló átéléssel azonosultak a költővel, hogy mennyivel jobb anyja vagy szerelme tudtam volna lenni József Attilának, mint azok, akik neki jutottak.

Mi az én szerelmi csalódásom az ő sorsdrámájához képest? – borzongtam és ujjongtam egyszerre, s alig vártam a következő találkozást néhai kedvesemmel, hogy fölperzseljem szánakozó-fölényes pillantásommal, melyből kiolvashatja megmásíthatatlan ítéletemet: „könnyűnek találtattál”! Volt ilyen találkozás, több is, s én örömmel nyugtáztam: kigyógyultam érzelmi függőségemből.

A szerelemterápia – akár a „similis simili gaudet” alapelvén működő homeopátia – valóban bevált: a nagy dózisban kapott mérget a hasonló összetételű, kis adagokban beadott ellenszer folyamatosan semlegesítette, egyszer s mindenkorra garantálva a gyógyulást.

(Megjelent a Liget 2003/1. számában)

*****

MIT JELENT ÖNNEK EZ A HÁROM SZÓ: BUDA, PEST, BUDAPEST?
(Válasz egy körkérdésre)

Asztrológiai értelemben ugyanazt, mint Újpest, mely ma Budapest negyedik kerülete – ám amikor az ottani szülőotthonban világra jöttem, még önálló városnak számított. Az Efemerida azonban – melyből sorsunk és életfeladataink megismeréséhez a legfontosabb alapadatokat kiolvashatjuk – nem különbözteti meg sem Budát, sem Pestet, sem Újpestet – sőt a főváros egyetlen kerületét sem, amely egykor önálló település volt.
Budapestieknek vallhatjuk magunkat valamennyien, akik a keleti földrajzi hosszúság 19 fok 4 percnyi és az északi szélesség 47 fok 30 percnyi pontján születtünk. A napóra járása szerint közös születési helyünk koordinátái 1 óra, 16 perc, 16 másodperccel haladják meg a greenwichi időt. Az egyéni horoszkóp-számításoknak ez az egyik legfontosabb mutatója.
Csillagtávolságból tekintve kétségünk sem lehet afelől, hogy az idő és a tér nem választja el, inkább összeköti azokat, akik egyazon hosszúsági és szélességi fokon élnek (éltek vagy élni fognak). Földhöz ragadt hétköznapi szemléletünk azonban ellenkezőképpen láttatja velünk az azonosság és a másság kérdését: ifjúkorunkban – identitásunk, egyéni sajátosságaink tudatosítása idején – a hasonlóságok helyett a különbségeknek, a másoktól való eltéréseknek tulajdonítunk inkább fontosságot.
Hosszú eszmélkedési folyamat vezet oda, hogy a Pestet és Budát elválasztó – hídjaival azonban összekötő – Dunánál átélhessük az elődökkel az őssejtig azonosuló József Attila mindenség-élményét. De a képzeletünket tápláló irodalom – a virtuális dimenziót is láthatóvá tevő filmművészet segítségével – gondoskodik arról, hogy előbb-utóbb képesek legyünk úgy szemlélni az életet magunk körül, mintha egy végeláthatatlan világszínházi előadás szereplői és nézői volnánk egy személyben.
Shakespeare Globe Színházának metaforáját hétköznapjainkra kiterjesztve, kézzel foghatóvá válik az idő: az épületeket, az utcákat és tereket díszletnek látjuk, a tereket benépesítő férfiakat, nőket és gyerekeket pedig szereplőknek, akik karakterüknek megfelelően, újra meg újra hasonló helyzetekben találják (fel – vagy sem) magukat. A komikus és tragikus elemekben bővelkedő „előadás” (az élet) folyamán aztán – a generáció-váltás ritmusában – rendre eltűnnek a korábbi szereplők, s helyükben fölbukkannak az újak, majd a náluk is fiatalabbak, hogy ugyanolyan (vagy másféle) sorsra jussanak, mint elődeik. A kulisszák maradnak (vagy a szemünk előtt azok is átalakulnak), de a színészek csak archetípusaik – és hasonló történeteik, kalandjaik – alapján emlékeztetnek egymásra. Így lakja be az emberiség szimbolikus módon, „hetedíziglen” is ugyanazt a teret, tájat: a kulturális sokféleségében is közösen vállalható várost.

***
Naponta elvillamosozom az újpesti szülőotthon előtt, ahol én is, húgom is világra jöttünk. Ilyenkor mindig megpróbálom elképzelni, milyenek lehettek ifjú házas, boldogságban úszó szüleim, amikor pólyában vagy mózeskosárban először hoztak ki bennünket a kapun, s a 12-es villamossal hazaindultak velünk a szomszédos kerületbe, gyermekéveink színhelyére: Rákospalotára. Olyan gyakran gondolok erre a jelenetre, hogy már-már tényleg látni vélem őket abból az időből, amikor még nem ismerhettem őket, s magamon érzem elragadtatott-büszke pillantásukat. Valódi, érzéki élményeimmel vetekednek a képzelt képek: egybeolvadnak, összekeverednek egymással – s így lesz „kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem”.
„Látom, mit ők nem láttak”: gyermekkori városélményeim színes, illatemlékeket is életre keltő képeit. A végeláthatatlanul hosszú, poros-sáros Bem utca elején a legelső, komfort nélküli otthon udvarát, a kerítés mögött rejtőző házhoz tartozó, titkos édenkertet, a roskadozó gyümölcsfákkal és a bódító illatú virágszigetekkel – majd ellenpontozásul a szemközti portát, ahol egészen másféle szagok terjengtek, mert a kendős-sokszoknyás-nagy hangú Molnár néni sertéseket hízlalt, és hagyományőrző paraszti létformájával a kertes-családiházas-kisvárosi miliőnek egymagában falusias jelleget kölcsönzött.
Akkor fedeztem föl, hogy Budapest nemcsak földszintes házakból áll, amikor szüleim elvittek megnézni a háborúban lebombázott Erzsébet hidat, melyet csak 1964-ben építettek újjá. Ettől a belvárosi kirándulástól számítom magasság-iszonyomat: szédülten toporogtam az öt-hatemeletes házak tövében – akárcsak jóval később, New York felhőkarcolói alatt –, mindvégig attól rettegve, hogy rögtön rám dőlnek, összelapítanak a gigantikus építmények… Ugyanekkor rögzülhetett képzeletem mozivásznára egy éveken át visszatérő (mindig pánikszerű ébredéssel végződő) rémálom vizuális forrása is. Rendszeresen arra kényszerültem (természetesen álmomban), hogy egy leszakadt roncshídon próbáljak átkelni a túlsó partra, mert csak így menthetem meg az életemet... Talán nem, véletlen, hogy sohasem sikerült az álombeli átkelés Pestről Budára…
A Duna dimbes-dombos jobb partja számomra mindmáig elsősorban kirándulóhely maradt: apám szenvedélyes turistaként minden vasárnap kivezényelte a családot a hegyekbe. Órákig villamosoztunk, míg eljutottunk a Hűvösvölgybe, az úttörővasúthoz – ahol két éven át magam is szolgálatot teljesítettem –, vagy a Normafához, valamint a hegytetőkön épített kilátókba. Hiába meresztgettük azonban a szemünket, sohasem láthattunk el rákospalotai házunkig, akkora távolság tátongott Buda legmagasabb pontjai és Pest alacsony építésű külvárosa között.
A magasságtól való félelem újra meg újra rámtört a hegyek között. Egyre közelebb éreztem magamhoz az alföld-imádó Petőfit, akinek valószínűleg szintén tériszonya lehetett. A budai tájat azóta is csodálom, s noha nem tartom zordnak – sőt, ha már ott vagyok, kimondottan vágyakozom a tartós ottlétre –, „ámde nem szeretem”. Hogy miért? Mert mindig eltévedek a meredek, kanyargó utcákon. A kiismerhetetlen útvonalú buszokra csak úgy merek felülni, ha előre kiszámolom, hány megállónyit kell mennem (de a sofőrök rendre megtréfálnak: nem állnak meg minden állomásnál, úgyhogy kutyagolhatok vissza az ismeretlen terepen).
Közben Budapest maga is állandóan változik: eltűnt a különbség a „város pereme” és centruma között. Hovatovább már minden kerület saját, összetéveszthetetlen központtal büszkélkedhet. Gyakran éppen a hagyományok segítenek az egyéni arculat kialakításában. Ferencváros szellemiségének fontos letéteményese a több mint száz éve a IX. kerületi Gát utcában született József Attila, akinek emlékét akkor is ápolnák a helybeliek, ha a 2005-ös centenáriumi év nem lett volna olyan világra szóló ünnep, hogy még az UNESCO is megemlékezett a huszadik század legnagyobb magyar költőjének rendkívüli teljesítényéről.
Ahogy idősödöm, egyre több élményből válik eleven, bármikor fölidézhető emlékkép – és egyre inkább összekeverednek a csak elképzelt események a valóban átélt jelenetekkel. Úgy tűnik: a kulisszák képesek megidézni, újra életre varázsolni a korábbi történéseket. Elég csak elmenni a Pilvax kávéház mellett, hogy életnagyságban lássam Petőfit, amint népes társaság közepén hadonászva, éppen befelé tart az újjáalakított, óriási kokárdákkal díszített étterem ajtaján. Az Írók Boltjába – az egykori Japán Kávéházba – sem tudok úgy belépni, hogy a kirakatablakok mögött ne véljem látni a feketekávéja mellett üldögélő József Attila alakját, amint tűnődve figyeli az Andrássy úti járókelőket, vagy ahogy Nagy Lajos társaságában koncentrált figyelemmel a sakktábla fölé hajol, netán másokkal veri a blattot a márványasztalon… Miatta kedveltem meg a Budai Várat is, hiszen a hegyeket addig messze elkerülő József Attila nemcsak a girbe-gurba budai utcákon csavargott sokat 1928 tavaszán-nyarán szerelme, Vágó Márta kedvéért, aki a Donáti utcában lakott –, hanem a pilisi erdőkbe is szívesen kirándult, feladva korábbi, turisztika-ellenes beállítódását, miután az Andrássy út 6. szám alatt, egy aprócska bérelt szobában lakott, távol „az ölbe csaló anyatermészettől”.
A párhuzamos – múlt- és jelenbeli – tapasztalatok kiteljesítik az ember élményvilágát. Kedves költőim, íróm közvetítésével Budapest vált számomra az egész világ szimbólumává: mindenné, „ami volt, van” – és talán lesz. Buda, Pest, Budapest. Egyek vagyunk – és maradunk: az emlékezésben.

Megjelent a Napút 2007/1. számában, ÁLOMBELI ÁTKELÉS címmel.

*****

A NŐVÉR ÉS KORA

Búcsú József Etelkától, a családi múzsától és emlékápolótól

Már egy hete csak a Mamára gondolok – amióta megtudtam, hogy a József Attila Társaság nevében én emlékezhetem meg tiszteletbeli tagunkról, Etus néniről, a költő egykori létezésének testet öltött bizonyosságáról, az irodalmárok és a József Attila-rajongók lelkes-készséges informátoráról. Bizonyos vagyok abban, hogy a sors – nyilván jóvátételi szándékkal – azért éltette őt az emberi életidő már-már végső határáig, százegy esztendeig, hogy méltóképpen szemléltesse az áldozatkész szeretet tragédiákon felülkerekedő, csodálatos hatalmát és kimeríthetetlen energiatartalékait.
Hogy miért a Mamára gondolok, ha dr. Makai Ödönné József Etelka alakját idézem? Mert a költőnél két évvel idősebb nővér már közös gyermekéveik idején, az öcsödi számkivetettségben ösztönösen anyáskodó szeretettel védelmezte kistestvérét, s akkor is bizalmasa, szövetségese maradt, amikor édesanyjuk halála után földrajzilag távol kerültek egymástól. De a költészet erejével halhatatlanított Mama alakját legkivált azért idézi az Attila név női változatával felruházott Etelka, mert amikor férjhez ment, József Attila képzeletében a „sok kedves nő”-ből összemontírozott anya-kép egyik fontos modellje éppen ő: a három gyermeknek életet adó nővér volt, akinek játékos-kitárulkozó lénye annyira emlékeztetett a József Áron eltűnése előtti, fiatal Mamáéra.
Köztudomású, hogy az első gyermekét szoptató Etelka volt a Betlehemi királyok „boldogságos kismamájának” modellje, valamint számos tréfás levél és verses rögtönzés címzettje. A költő „nagybácsi” mindhárom Makai-csemete – Zsuzsi, Péter és Ádám – érkezését versbe foglalta, és szívesen vendégeskedett nővére gyermekzsivajtól hangos, hódmezővásárhelyi otthonában. Etelka pedig felnőtt testvéreiről – Jolánról és Attiláról – ugyanolyan áradó anyai szeretettel gondoskodott – amíg tehette –, mint saját gyermekeiről.
Noha a sors ugyanazt az alaphelyzetet szánta mindhárom József testvérnek, lelki alkatuk alapvetően különbözött. Etus is „vidám és jó volt”, ám csöppet sem konok – sokkal inkább derűs, bölcs, segítőkész és kreatív, aki mindig igyekezett elsimítani szerettei körében a bántó konfliktusokat. Belőle sem hiányzott a művészi tehetség, kiváló táncosnő vagy keramikus lehetett volna, de őt inkább a meghitt családi örömök vonzották, a Mamától örökölt hagyományos női szerepben teljesítette ki önmagát, biztos hátországot teremtve szerettei boldogulásához.
Fejlett realitásérzéke, alkalmazkodóképessége, érzelmi nyitottsága praktikus észjárással párosult, és az emberpróbáló, nehéz helyzetekben mindig föltalálta magát. Márpedig a sors nem fukarkodott a próbatételekben. A személyes tragédiák – anyja, férje, öccse, nővére, majd tíz évvel ezelőtt nagyobbik fia korai elvesztése – gyógyíthatatlan sebeket ütöttek a lelkén, de képes volt a legreménytelenebb helyzetben is újrakezdeni az életét.
Nővére, József Jolán, a család krónikásaként belőle is legendás irodalmi személyiséget alkotott, amikor József Attila élete című, 1940-ben megjelent könyvében a hányatott sorsú Józsefek történetét közreadta. De hogy mi minden történt velük a háborús években, arról már csak újságcikkek és levéltári dokumentumok alapján alkothatnak képet mindazok, akiket érdekel a költő szeretteinek további sorsa.
Amikor a történelem mindenkit állásfoglalásra késztetett, nem kis bátorságra volt szükség ahhoz, hogy 1944-ben, a német megszállás után „zsidó háznak” nyilvánított Teréz körúti panzióban a József-nővérek lengyel menekülteket és szökött zsidó munkaszolgálatosokat rejtegessenek. S hiába vált addigra élvonalbeli újságíróvá József Jolán – aki öt évvel később, pártmegrendelésre, a „fortélyos félelem” parancsának engedve, átírta eredeti, forrásértékű József Attila-életrajzát –, nem sokáig tudott segíteni húgának, akit annak idején még a szovjet felszabadítók is kifosztottak.
Etus néni 1945-ben kitanulta a mozigépészi szakmát, s az akkori Admirál – a mai Bem – mozi üzemvezetője lett, ám nem sokkal később kárpótlás nélkül államosították filmszínházát, mely a kötelező szovjet művek mellett modern nyugati produkciókat is gyakran műsorára tűzött. Hasonló helyzetbe került, amikor a rokonától rászármazott verőcei nyaraló ajtaját is lepecsételve találta: a házat kisajátították kapitalista tulajdonosától. Etus néni ekkor nem sokat teketóriázott: letépte a pecsétet, és a kivonuló bizottság elé dobta a párttagsági könyvét. Alkalomadtán tehát konok is tudott lenni, „ha bántották vélt igazában”.
Kevesen tudják, hogy a kor kémhisztériája is elérte a Makai családot. A tizennyolc éves Zsuzsit és férjét hamis váddal letartóztatták, az asszonyt internálták, a férfit pedig több évi börtönbüntetésre ítélték. A mindaddig szelíd, belátó, konfliktuskerülő Etus néniből a helyzet – tőle merőben szokatlan módon –, igazi „anyatigris”-reakciót váltott ki: Rákosi Mátyás közbenjárásáért folyamodott – akit annak idején, 1925-ben halálbüntetéssel fenyegető perében néhai férje, dr. Makai Ödön ügyvéd képviselt, és akit Lovag utcai ifjú éveiből személyesen is ismert. Gyönyörű-tehetséges lányát, Zsuzsit – aki a Színház- és Filmművészeti Főiskolára járt, és Szirtes Ádám, Váradi Hédi osztálytársaként színésznőnek készült – hazaengedték ugyan, de nem tanulhatott tovább: csak csőszerelőként tudott elhelyezkedni különböző építkezéseken, s még évekig rendőri felügyelet alatt tartották. Férjét azonban ki sem engedték a börtönből.
1952 egyik éjjelén a rendőrség kitelepítési végzést kézbesített a családnak – ekkor már József Jolán, aki pártszolgálatai révén talán tudott volna tenni valamit értük – két éve halott volt. Nagyfenékpusztát jelölték ki számukra kényszerlakhelyként. S miközben a csomagjaikat szállító teherautót várták, Etus néni megbízta fiait, Pétert és Ádámot: értesítsék a család barátait, Major Tamást és Gáspár Endrét új lakcímükről. A krízishelyzetben is működő józan ész diadalaként könyvelhető el a kétségbeesésben fogant ötlet: hajnalban ugyanis egy másik rendőr csöngetett be hozzájuk, visszavonva a kitelepítési határozatot.
A hatvanas-hetvenes években csak olykor, mintegy véletlenül fedezte föl egy-egy újságíró, hogy a háború után pártköltővé maszkírozott József Attilának egy másik nővére is létezik – aki mellesleg József Attila jogutódja volt, de lemondott a bevételekről, a magyar írók javára. Ő nem vett részt sem a bálványfaragásban, sem a József Attila körüli vitákban – viszont szívesen mesélt a költő életére kíváncsi kutatóknak közös gyermekkorukról, és értékes kéziratokat, leveleket is a rendelkezésükre bocsátott. Nem titkolódzott, nem volt szűkmarkú: szeretett adni.
Élete legfontosabb céljának azonban azt tartotta, hogy egyedül, férfi-támasz nélkül is fölnevelje tehetséges gyermekeit. Kitűnően rajzoló Péter fiával – az Operaház későbbi Erkel-díjas, érdemes művész díszlettervezőjével-rendezőjével – sokáig kendőfestésből tartotta el a családot. Később többedmagával megalakította a Budai Háziipari Szövetkezetet, kitanulta a szabászatot: személyi igazolványában haláláig a szabónő foglalkozás volt bejegyezve. Hatvanhárom éves koráig kellett dolgoznia, hogy nyugdíjjogosultságát megszerezze. Fiatalabbik fia, Ádám, az átélt igazságtalanságok miatti felháborodásában az emigrációt választotta – de ha csak tehette, hazalátogatott, hogy együtt lehessen a Péter halála óta egyedül élő Mamával, aki utolsó pillanatáig hálás volt a törődésért.
Mindez persze csak ízelítő mindabból, amit dr. Makainé József Etelka élete százegy esztendeje alatt átélt – és talán nem is temetői búcsúztató szövegbe való életmozaik-darabokat idézek. De éppen azért, mert a közvélemény mind ez idáig alig tudott valamit József Attila legközelibb rokonainak Szárszó utáni sorsáról, talán mégiscsak most jött el az ideje annak, hogy fölidézzük azokat az eseményeket, amelyek József Attila virtuális utóéletét is kirajzolják. József Etelka sorsából ítélve: az ötvenes években nem sok jóra számíthatott volna a „bensőjéből vezérelt”, eretnek másként gondolkodóként elkönyvelt költőfivér. Egyvalakire azonban biztosan építhetett volna: kedvenc nővérére, „Tusikára”, akit – nem is nagyon titkolta – már-már a Mama reinkarnációjának tekintett.
Most, hogy már nem találkozhatunk vele többé személyesen, megköszönjük Etus néninek, hogy kibírta a nem embernek való kínokkal terhes huszadik századi létet és a másokért hozott áldozatait; hogy bőkezűen adott, amit csak tudott: szeretetet, törődést, információt, relikviát – kinek mire volt éppen szüksége –, és tartotta bennünk a hitet, hogy az élet szépen, örömtelien, értéket teremető módon, önmagunk lényegét vállalva is leélhető.
S miután sokan vagyunk, akik megértettük ezt a kivételes életpélda formájában ránk hagyományozott üzenetet, azt kívánjuk az örök anyagba leszállni készülő Etus néninek: nyugodjék békében egykor elvesztett és immár újra megtalált szeretteivel.
Mi pedig továbbra is érezzük őket, és emlékezünk.

(Elhangzott 2004. május 14-én, a Fiumei úti temetőben, Makainé József Etelka (1903-2004) búcsúztatásakor.
A szöveg megjelent az Élet és Irodalom 2004. május 21-i számában. 48. évf. 21. sz. 6. p.)

*****

„MAJD EMLÉKEZNI JÓ LESZ”

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
[Drága barátaim…]

Sejthette-e vajon az utolsó napjait élő költő, mennyire nehéz feladatot rótt kortársaira, amikor Balatonszárszón kelt verses végrendeletében halála utáni tanúságtételre kérte őket?
Mint gyakorló lélekelemzőnek tudnia kellett, hogy a bűntudattal párosult emlékezés: hosszú, gyötrelmes gyászmunka. Ismerhette azt a nagy hagyományra visszatekintő, álságos mentalitást is, mely a kimagasló szellemiségű, de a társadalmi normákhoz képest „renitensnek”, izgága, kibírhatatlan különcnek bélyegzett kortársakat életükben gáncsolja, holtukban viszont bűnbánóan fölmagasztalja. Talán számított is e kétarcú lelki mechanizmus működésére, amikor az élete árán megváltandó halhatatlanságra készült. Azt azonban legmerészebb álmában sem feltételezhette, hogy még születése századik évfordulójának előestéjén is az lesz a legfőbb gondunk, hogyan lehet hitelesen – harag és elfogultság nélkül – bemutatni s méltányolni korszakos költészetét.
Csaknem hét évtizede óta formálódik – s deformálja a József Attiláról való közgondolkodást – a kezdetben spontán alakuló, majd mesterségesen befolyásolt kultusz, mely annyi hamis tanúvallomást, téves vagy torz adatot, rosszhiszemű vélekedést örökített ránk, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik az immár valóban könyvtárnyira duzzadt szakirodalomban.
Talán ha nem a sínek között, hanem – ahogy a Kész a leltár jövőfirtató strófájában remélte – ágyban éri a halál, utóélete is másképp alakulhatott volna. Ám a bulvár-szenzációként tálalt véres tragédia 1937 decemberében különös, kollektív gyászreakciót váltott ki kortársaiból, működésbe lendítve a posztumusz igazság-szolgáltató gépezetet, mely önfelmentő, hárító lelki mechanizmusokat mozgósított a bűntudatuktól szabadulni vágyó túlélőkben. A megrendült kortársak többsége egymással versengve kereste a felelőssé tehető bűnbakokat, az önigazoló magyarázkodások pedig egyoldalú értékeléseket, makacs mítoszokat szültek.
Arról a kíméletlen kisajátítási harcról se feledkezhetünk meg, amely a módszeresen eszmélkedő, sokfelé tájékozódó József Attila szellemi örökségéért – szinte rögtön a temetést követően – megindult. A különböző ideológiák letéteményesei aktuálpolitikai megfontolások alapján próbálták átértelmezni s önigazolásra használni a sokrétű költői életművet. Gáspár Zoltán – az 1939-ben betiltott Szép Szó utolsó szerkesztője – hiába hangoztatta már 1940-ben, a baloldali liberális folyóirat feltámasztására vállalkozó Delta Almanachbeli cikkében (Kié József Attila?), azt a fontos mondatot, amelyet ma sem fölösleges elismételni: József Attila „mindenkié és senkié, mint a napfény. Több ez a költészet annál, semhogy bármely oldalról pártszerű megkötöttségek formáiba lehetne szorítani” (szövegét ld. Kortársak, 1372-1378.) – a testet öltött érvként világba röptetett „szép szó” fönnakadt és elvérzett az agresszív-harsány korszellem betonfalán.
A halott költő még kiszolgáltatottabbá vált, mint életében, hiszen szellemi hagyatékának sorsa fölött már nem rendelkezhetett.
József Attilából a negyvenes évek végén pártköltőt kreáltak a hatalom új birtokosai, akik átíratták biográfiáját, kizárólag a mozgalom szempontjából hasznosnak ítélt verseit engedték tanítani, s elsiklottak mindazon tények fölött, amelyek nem illettek a komor nekro-logikát ellensúlyozó, tántoríthatatlan osztályharcos dramaturgiába. Hosszú évtizedekre még a lehetősége is elodázódott annak, hogy az utókor árnyaltan s a maga teljességében értékelhesse József Attila cenzúrázott mivoltában is nagy hatású költészetét.
Ám hiába szelektálták életművét, letagadott versei tiltott gyümölcsként vonzották az őszinte szóra éhes, érzékeny fiatalokat. A negyvenes években eszmélkedő nemzedék éppúgy benne találta meg szellemi irányítóját, mint a később született generációk tagjai, akik nem tanári segédlettel, hanem maguktól fedezték föl a régi kiadású József Attila-kötetekben a költő szenvedés-ihlette, eszmélkedő verseit, melyek megkönnyítették számukra a felnőtté válás gyötrelmes stációit. Ma is személyes bibliaként olvassák költeményeit mindazok, akik a tőle elsajátított módszerrel: szenvedélyesen és okosan, hideg fejjel, forró szívvel igyekeznek tudatosítani – értelmezéssel gyógyítani – társadalmi vagy lelki eredetű konfliktusaikat.
Ahogy múlt az idő, s változott a világ, a politikai másképp gondolkodó megnyilvánulásait és a freudi pszichoanalízis ihletésében írott József Attila-szövegeket sem lehetett tovább titkosítani. A lappangó-felbukkanó kéziratok előbb-utóbb eljutottak értő olvasóikhoz, ugyanekkor azonban az irodalomtörténet-írásban is megkezdődött a tabudöntögetés időszaka. A nyolcvanas évek végén egyre szabadabban lehetett már írni és gondolkozni a költő eszmei tájékozódásairól, pártvonzalmairól, lélekelemző verseiről. Mi több, a „betegség” néven elhíresült szindrómáról is, mely – a köztudatban meggyökereztetett diagnózishoz képest – korántsem tudathasadást, genetikusan öröklődő elmebajt jelentett, hanem krónikus szocializációs és identitás-zavart, amelyet a hányatott sorsú, apátlan-anyátlan költő beilleszkedési problémái idéztek elő. Mindez visszamenőleg is magyarázatot kínálhat a köznapi megítélés szerint „deviáns” megnyilvánulásokra, melyeket a költői-gondolkodói kreativitás felhajtó erőiként is azonosíthatunk.

Azt hihetnénk, hogy a rendszerváltás óta már nem korlátozhatják ideológiai szempontok értékítéletünket. Ám ne ámítsuk magunkat: a sokféleség szabadsága is veszélyeztetheti tisztánlátásunkat. Először a kilencvenes évek elején, a politikai átalakulás idején próbálták kiönteni – ahogy mondani szokták – „a mosdóvízzel a gyereket is”, azaz ki akarták tessékelni az „átkos” rendszer által kisajátított költő verseit az iskolai tananyagból. Szerencsénkre, a veszély elmúlt: József Attila mindmáig fölfejthetetlenül gazdag és komplex életműve helyt állt önmagáért – dacolva a torzítási kísérletekkel és a félreértésekkel.
Ám a helyzet ma sem túl kedvező. Olykor méltatlan, dehonesztáló támadások érik az etikus magatartásmintát felmutató költőt. Egy újkori ítész nemrégiben életvezetési hibákat, következetlenségeket olvasott rá, hogy kikezdje az „átkos” rendszer első számú költőjének ideálképét, s érvénytelenítse morális mintaként funkcionáló verseit. Pedig József Attila lírájában éppen a tűrhetetlen élethelyzetekkel való szüntelen viaskodás eredménye tükröződik; a morális tartás titka az örökös küzdésben és az önfelmentés szándékától is mentes, kíméletlen-következetes önreflexióban rejlik.
Nála semmi nem szokványos, még halálának módja sem – ezért végképp nem lehet köznapi norma alapján megítélni szimbolikus cselekedeteit. A zsenialitás ugyanis köztudomásúlag „atipikus”: az átlagember észjárása képtelen rekonstruálni az alkotó ihletének működését. S egyáltalán nem azért, mert a „lángész = őrült” – vagy a kirekesztettség élményét rezignáltan tudatosító költő öndefiníciójával: „bolond” lenne. József Attila „másságának” titka: intuitív-kreatív szellemisége, melynek révén mindig meg tudta találni a kimondhatatlan megfogalmazására alkalmas közlésmódot…
Napjainkban azonban a politikai indíttatású detronizáló törekvéseknél is veszélyesebb lehet az irodalomtudományon belüli szemléleti megosztottság. A József Attila költészetét is másféle nézőpontból elemző, új diskurzus szemmel láthatólag igyekszik eltekinteni a versek eredetére, a költő személyére, biográfiájára és ihletének természetére vonatkozó ismeretektől – tehát száműzné az értékelésből mindazt, amivel a befogadó érzelmileg azonosulhat. A szövegközpontú analízissel sterilizált életmű azonban előbb-utóbb óhatatlanul elidegenedik mindazoktól, akik a mélyebb megértés reményében hívják segítségül a megértésre vezérlő műveket.
A 2002. december 3-án alakult József Attila Társaság tagjai – irodalomtörténészek, tanárok, kutatók, egyetemi hallgatók – annak idején abban a reményben szövetkeztünk, hogy a költő születésének centenáriumát országszerte méltóképpen ünnepelhessük meg. Sejtettük persze, hogy már-már a lehetetlennel határos feladatra vállalkozunk, hiszen a köztudat szerint József Attiláról már mindent megírtak, amit lehetett, képtelenség róla újat mondani – holott ez a tévhit csakis érzéki csalódásból fakadhat.
Valójában a József Attila-kultusz, az idővel arányosan, mind kuszábbá vált, s múltunk ugyanúgy össze van benne torlódva, mint a szőnyeg alá söpört, kibeszéletlen történelmi tapasztalatainkban. Kérdés: bevallható-e a múlt anélkül, hogy ne kavarodna föl a kollektív emlékezést jelképező folyó – a „zavaros, bölcs és nagy” Duna – hullámaitól görgetett hordalék és iszap? Nyilván nem – de hát ez sem baj.
Leülepszik, ha nem is illan el, bajunk – de a tisztázó emlékezés révén „finomul a kín”. S talán nemcsak bennünk – akik magunkra vettük a költő „nehéz emlékeit” –, hanem mindazokban, akik számára világosabb, könnyebben befogadható lehet ezután József Attila bonyolultságában egész, kikezdhetetlen életműve.
S előbb-utóbb talán majd emlékezni is jó lesz.

Megjelent az Irgalom, édesanyám. A lélekelemző József Attila nyomában című kötetemben, Az utókor tükrében című fejezet befejező szövegeként. (Háttér Kiadó, Bp. 2005. 446-450. p.)

*****

SZEXUÁLIS ERŐSZAK – BIRODALMI JÓVÁHAGYÁSSAL

A szégyen irodalmi feldolgozása személyes trauma alapján,
Arany Ágnes Erőszakok című novellájában

Arany Ágnes elbeszélését a kilencvenes évek elején a Chicagóban és Budapesten szerkesztett, azóta megszűnt Szivárvány című folyóirat közölte először. Ez volt az az időszak, amikor – a Szovjetunió összeomlását követően – már nemcsak a második nyilvánosságban, hanem minden legális fórumon kimondhatóvá váltak a korábbi politikai-társadalmi tabutémák.
A friss rendszerválás szellemisége az irodalmi művek olvasatában is megmutatkozott. Ezzel magyarázható, hogy az első megjelenés idején mindenekelőtt a történet politikai üzenete taglózta le a magyar olvasót, amikor a hetvenes évek Szovjetuniójában szexuális erőszak áldozattá lett honfitársnőnk kanosszajárásával szembesült.
Az egyes szám első személyben íródott – saját élmény alapján megfogalmazott – történet áldozata ugyanis nem passzív szenvedőként idézte föl egykori traumáját, hanem magára hagyatottsága ellenére, természetes szeméremérzését félretéve, jogos fölháborodástól hajtva, amolyan női Kolhaas Mihályként igyekezett érvényt szerezni igazának a fölrajzilag, kulturálisan és politikailag idegen közegben.
Az első közlés idején tehát az egyén sorsa iránt érzéketlen, álszent hatalmi gépezet, a birodalmi gondolkodás embertelen mechanizmusa, a hatalom cinizmusának és mindenhatóság-érzésének mikroszkopikusan hiteles ábrázolása borzongatta meg az olvasókat. Mindazokat, akik a novella hősnőjének döbbenetes beszámolója alapján átélhették, miként ébredt rá a női és emberi önérzetében meggyalázott elbeszélő, hogy a lépten-nyomon tapasztalt hazugságok világában semmi esélye nincs erkölcsi győzelemre. A szovjet ember etikai magasrendűségét hirdető államgépezetnek ugyanis nem állt érdekében, hogy az erőszaktevő lelepleződjék és megbűnhődjék – noha a vizsgálatot végző nyomozók pontosan tisztában voltak azzal, hogy a „baráti országból” érkezett, különleges bánásmódban részesített, már-már VIP-személyiségként kezelt áldozat nem rágalmazó, hanem – József Attilát idézve – hiteles tanú „saját igaz pörénél”. Ezért aztán a hatóságok mindenáron igyekeztek eltussolni a városi pártbizottság egyik vezetője által elkövetett – s mint utóbb kiderült, arrafelé mindennaposnak számító, tehát bocsánatosnak tartott – bűntényt.
Az első megjelenés óta eltelt több mint tíz év után, tavaly olvashattam el újra Arany Ágnes elbeszéléskötetének címadó írását (a könyv a Tinta Kiadó gondozásában jelent meg) – s rájöttem, hogy a történet irodalom-pszichológiai vonatkozásai mindeddig homályban maradtak, holott az áldozattá válás folyamatát és a személyes trauma sajátos, irodalmi elaborációját is nyomon követhetjük benne.
Eddig is tudtuk, hogy ha egy szexuális erőszak áldozatául esett nő megkísérli újraélni és verbalizálni, intim körben elmesélni vagy bizalmas naplóföljegyzések formájában leírni az ellene elkövetett agresszió körülményeit, akkor a képzeletbeli ismétlés és a „kibeszélés”, a gyötrelmes-gátló emlékek részleteinek tudatosítása, önnön viselkedésének utólagos értelmezése lélekgyógyító, fölszabadító hatással lehet rá.
Valójában a művészi szublimáció is hasonló törvényszerűségek alapján működik, mégsem mindegy, hogy az áldozat – esetünkben az írónő – milyen közegben és milyen céltól vezérelve szabadul meg nyomasztó pszichés terhétől. Míg a traumát elszenvedett, sérült ember a lelki megkönnyebbülés reményében vállalkozik az individuális terápiára, mely a pszichoanalitikus és a páciens bizalmas kapcsolatára épül – az író nem tekintheti magánügyének a vele történteket. Ő csak akkor „gyógyulhat” meg, ha – Karinthy Frigyes örökérvényű ars poeticája szellemében – elmondja mindenkinek, amit nem mondhatna el senkinek, ha betűhíven ragaszkodna a társadalmi közmegegyezés álszent erkölcsiségéhez.
A pszichológia rezíliencia néven tartja számon azt a képességet, amelynek révén az áldozat tárgyiasítja, mintegy elidegeníti önmagától az egykori traumát: a szégyenteljes egyéni élményt művészi eszközökkel megmunkálja, mások számára is átélhetővé teszi, s az alkotás révén maga is „újjászületik”. A rezíliencia a véghelyzetbe került személyiség egyedüli mentsvára. A megalázott áldozat csak úgy kerülheti el a depresszió örvényét, ha nem adja föl önbecsülését, hanem az értelem iránytűjét követve, kreativitását kibontakoztatva keres magyarázatot az ép ésszel érthetetlen történésekre.
A személyes traumáikat feldolgozó íróknak természetesen ugyanúgy le kell győzniük magukban a hiábavalóság mindennapos, kedélynyomasztó kísértését, mint másoknak – ez pedig nem mehet egyik napról a másikra. Irodalmi példák sora bizonyíthatja, hogy a halálos veszélyből szabaduló szenvedők néha évtizedeken át látszólag elfeledkeznek egykori nyomasztó élményeikről, tudatuk mélyére száműzve a kínos-kellemetlen emlékeket, hogy jóval később, immár szenvtelen objektivitással idézzék föl újra a történteket önmaguk és mások számára: katartikus műalkotás formájában.
Kuncz Aladár, a francia kultúra erdélyi szerelmese másfél évtizeden keresztül titkolta olvasói előtt, milyen kiábrándító élmények érték, amikor az első világháború kitörése előtti napokban, Franciaországban tartózkodván – még a hadüzenet előtt – a militarista szellemű gall nemzeti pszichózis áldozatává vált, a Habsburg-birodalomhoz tartozó nációjú, gyanútlan sorstársaival együtt. Nemzeti identitásában megalázva, nap mint nap el kellett viselnie a mindaddig imádott kultúrnép gyalázkodását, majd azt is, hogy honfitársaival együtt – akik szerencsétlenségükre, vele együtt, éppen azokban a napokban tartózkodtak francia földön – háborús bűnösként internálták, és a gyűlölt „boschoknak” kijáró kegyetlen bánásmód következtében sokuk ott is lelte halálát. Kuncz Aladár Fekete kolostor című regénye – melyben részletesen beszámolt ötévi raboskodásuk körülményeiről, 1931-ben jelent meg – tizenhét esztendővel az 1914-es fogságba esés, illetve tizenkét évvel szabadulásuk után.
Kertész Imre, a Nobel-díjas magyar író nyilatkozataiban többször is elárulta, hogyan volt képes Sorstalanság című, immár minden világnyelven olvasható regényében oly szenvtelenül visszaemlékezni a koncentrációs táborokban kamaszként elszenvedett megaláztatásaira. Úgy fogalmazott: igyekezett idejekorán berakni a „hűtőszekrénybe” lidérces emlékeit, megfosztva őket indulati energiáiktól, hogy az imigyen jégtáblaként formálhatóvá tett élettényeket később, íróként, kedvére alakíthassa – de ehhez a mutatványhoz neki is több évtizedes „felejtésre” volt előbb szüksége.
A saját (rém)élmények alapján született irodalmi művek példatárába illeszkedik Polcz Alaine Asszony a fronton című, megrendítő memoárja is, mely a második világháborús szovjet „felszabadító” katonák lányokat-asszonyokat rettegésben tartó, szexuális erőszak-sorozatáról adott személyes hitelű, döbbenetes kordokumentumot. (A szöveg 1989-ben íródott, s 1991-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál.)
Az említett művekben csupa ártatlan és ártalmatlan, naiv várakozásaiban csalatkozó férfi és nő „kompenzálta” íróként brutális élményeit, amelyek ellentmondtak a józan észnek, az értelmes világrendnek; a racionalizálás legfőbb akadályát pedig az ellenük elkövetett agresszió hivatalos, állami – ha úgy tetszik: birodalmi – jóváhagyása jelentette. A világba vetettség, a keresztre feszített Jézus kétségbeesett jajszava az Úrhoz: „Istenem, istenem, miért hagytál el engem?”, a „minden szörnyűség megtörténhet” élménye – a háborús neurózisok fő forrása és a totális kiszolgáltatottság jellegzetessége.
Csak kevesen képesek kiheverni az ilyen léptékű traumákat, s ha a művészet révén mégis sikerül kreatív módon elérni a lelki gyógyulást, aránytalanul hosszú időre van szükség ahhoz, hogy az egykori áldozatok – szégyenérzésüket leküzdve, a történtekre kívülről is rálátva –, ábrázolni tudják, miként veheti föl a személyiségétől megfosztott ember a harcot a nála aránytalanul hatalmasabb államapparátussal, mi több: magával a kifürkészhetetlen isteni akarattal.
Arany Ágnes elbeszélése azonban alapvetően különbözik Kuncz Aladár, Kertész Imre vagy Polcz Alaine említett műveitől – noha neki is majdnem két évtizedes érlelésre, racionalizálásra volt szüksége, hogy nyilvánosan számot adjon intim természetű traumájáról. Az ő története ugyanis békeidőben játszódik, csaknem harminc évvel a második világháború után, a „legyőzhetetlen” béketábor vezető államában. A baráti Szovjetunió pedig – a korabeli propaganda híresztelése szerint – maga a Kánaán, ahol senkinek sincs anyagi gondja, s csupa makulátlan erkölcsű férfi és nő népesíti be a jólét birodalmát. Az írónő az őt ért atrocitás fölidézése során politikai illúziói elvesztésének folyamatát – s közben az abszurd drámák világát idéző hatalmi gépezet működési mechanizmusát is – érzékletesen bemutatja, „alapjáraton” éppúgy, mint „vészhelyzetben”, amikor a rendszer a maga módján igyekszik kiküszöbölni a váratlan zavart.
„Egy magyar vállalat tolmácsaként dolgozom itt a Szovjetunióban már nyolc hónapja” – kezdi s folytatja mindvégig jelen időben emlékezését az elbeszélő. – „Hűtőtárolókat építünk gyümölcsnek meg zöldségnek Krasznodár környékén…” Hamar kiderül, hogy a nyolc hónap során már sok hiteles megfigyelést tett a novella hősnője, s jóllehet sok minden nincs ínyére, természetesen alkalmazkodik a helyi körülményekhez, az itt élők elvárásaihoz. „Nagyon érdekes errefelé az élet” – mondja például kitérően egy odavalósi férfinak, akivel egy asztalnál ebédel egy önkiszolgáló étteremben, hozzátéve: a férfi „fölényes arckifejezése elárulja, hogy a válasz felől nem lehetnek kétségei”. Az étteremben nincs választék, az ebéd ehetetlen, de nem ajánlatos panaszkodni, mert a külföldieket árgus szemmel figyelik – mint később kiderül: a telefonjukat is lehallgatják, átkutatják a szobájukat, s ezerféleképpen ellenőrzik őket –, ugyanakkor a város legelőkelőbb szállodájában megkülönböztetett módon kezelik őket.
Gondolatait, benyomásait eltitkolni kényszerülő, védekező attitűd jellemzi a szerzőt – de kíváncsian figyel és raktározza, elemzi magában ambivalens élményeit. A képtelenségek láttán-hallatán udvariasan hallgat, még akkor is, amikor az éhező falusiaktól azt hallja, hogy azért kevés a búza, mert ők látják el kenyérrel Amerikát.
„Nálunk a legjobb, ugye? – hallom gyakran a kérdést. Hányszor szeretném megmondani: becsapnak benneteket (…) – de az őszinteség, Szibéria árnyékában, különösen veszélyes annak, aki maga is a szocialista táborból érkezett. Csupán egyetlen egyszer szegtem meg hallgatásomat: életemről, nyugati utazásomról a valóság képét vázoltam fel Szásának, a kedves, fiatal, orosz mérnöknek. Elgondolkodott, elkomorodott, valósággal magába roskadt. Hibát követtem el: megosztottam az igazságot egy ártatlan lélekkel, szétdúltam a lelke békéjét! (…) Többé nem találkoztunk, és én sokszor szenvedtem a mindent elárasztó hazugságtól, de hallgattam. Hallgattam kíméletből, hallgattam önvédelemből” – írja. Ha belegondolunk ebbe a furcsa helyzetbe, a majdani áldozatot ezúttal a birodalom cinkosának muszáj-szerepében szemlélhetjük.
Két kultúra találkozása során a konfliktusok a képmutatás kényszeréből fakadó, kölcsönös „nyelvzavarra” is visszavezethetők. A hősnő kezdetben még nem tudja, hogy a kollektív alkoholizálás nimbusza is hozzájárul majd mindahhoz, ami később vele történik. „Nemegyszer tapasztaltam, hogy a vodka fogyasztását szertartássá magasztosítják a hosszadalmas és cikornyás pohárköszöntők” – írja, és valóban: a megerőszakolása előtti órákban, jóhiszeműen elfogadva a Lermontov költeményeit szavaló, idős értelmiségi asztalszomszédja meghívását egy baráti összejövetelre, számtalan tósztot végigasszisztál, amikor a vendégek a magyar és a szovjet nép közti barátságra ürítik vodkás-poharukat. (Ő rosszul lesz a belédiktált tömény italtól, ezért elnézik neki, hogy nem iszik velük tovább.)
Az áldozattá váláshoz azonban nem elegendő a körülményeket okolni. Ha az érdek nem játszik szerepet egy nem kívánt kapcsolatban, kellő előrelátással talán a trauma is könnyebben elkerülhető. Ezúttal a hősnőnek szüksége van a vendégségben megismert pártfunkcionárius „protekciójára”, hogy ne emeljék föl a szállodaszámláját. (A külföldieket ugyanis – érkezzenek bár a „testvéri” szocialista táborból – a szovjetek alaposan kizsákmányolták: nyugati tarifa szerint látták őket is „vendégül”, annak ellenére, hogy nekik dolgoztak.)
A vendég tehát rá van utalva a befolyásos bennszülött jóindulatára. „Miért kell nekem annyit fizetnem, mint a kapitalistáknak? Magyarországon csak egy szállodaár van. Mindegy, ki honnan jön, ugyanazt fizeti – mondom méltatlankodva, noha tudom, hogy az itteniek nincsenek kritikához szokva. Abban is biztos vagyok, hogy nekem – külföldi mivoltomra való tekintettel – ennyit még elnéznek. A férfi összevont szemöldökkel tekint rám, aztán megenyhül:
– Megadom a telefonszámomat, hívjon fel pár nap múlva.
Papír és toll csak a szobámban van. Kinyitom az ajtót:
– Parancsoljon.
A férfi leül az íróasztalhoz, és felírja a címét, telefonszámát, majd pillantása a kávéfőzőre esik.
– Kávézni szokott?”
A lány ekkor sétál be gyanútlanul a csapdába. Nem jut eszébe, hogy aki kér valamit, annak ellenszolgáltatást is illik nyújtani, többet, mint „barátok” között szokás. A férfit – aki „fontos állást tölt be a Városi Pártbizottságon” – hatalmi helyzetének tudata, a különleges élmény csábítása és önnön mindenhatóságának érzése vezérelheti, amikor – ínyenc lévén – kipróbálja a teaivás hazájában a „Nyugat” ajzószerét: a kávét, s vele együtt az energiáit felkorbácsoló, szexuális vágytárgyat: az idegen nőt. A szívességet kérő magyar lány meghódítását – pontosabban, az ő bevált gyakorlata szerint, a szexuális tárgy magától értetődő, brutális leteperését – elvtársi kiváltságnak tekintheti. A feudális előjogokhoz szokott férfi és a segítségére szoruló, közép-kelet-európai értelmiségi nő merőben másféleképpen értelmezi ugyanazt a szituációt. A kettejük közti nyelvzavar alapvetően kulturális jellegű.
Az agresszor ösztönei parancsát és szokásait követi. „Akarlak” – mondja kétszer is, magától értetődően, miután megkávézott áldozata szobájában. „Másodpercekbe telik, amíg szavainak tényleges értelme eljut a tudatomba” – idézi föl a történteket a szerző. „Érzem, hogy elönt a pír, és minden emberi önérzetemet ebbe a három szóba sűrítem:
– Én viszont nem!
– Akkor is akarlak! – lovalja bele magát egyre inkább, és nem ereszti a kezemet. Feláll, elkapja a másik karomat, és egyetlen rántással maga felé fordít. Most szemtől szemben állunk, és világosan felismerem, milyen iszonyatos változás megy benne végbe. Szemei az áldozatát kereső ragadozó ösztöneit tükrözik, s mindez olyan mély, olyan gonosz, hogy megértem: ez a bestiává változott ember akár ölni is képes. A félelemtől egy pillanatra elszáll minden erőm. Kiabálhatnék, valaki csak meghallaná, de érzem, egész biztosan érzem, hogy életemmel fizetnék érte, ha megtenném. Vaskos kezeivel összeszorítaná a torkomat, hogy többé egyetlen hang se jöjjön ki rajta. Tekintete most olyan iszonyatos erőt tükröz, mintha szuggerálni akarna, s én megértem, hogy itt se könyörgés, se semmi más nem segít, és hogy még sohasem voltam ilyen veszélyben. Menekülni próbálok. Ráncigálni kezdem a karomat, a kezemet, de a férfi túlsúlya jó kétszerese az enyémnek, és tudom, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben nincs sok esélyem. Dulakodunk; felborul a kávéfőző, kiömlik a zacc az íróasztalra, lesodrom a könyveket, felborul a szék, s az éjjeliszekrényről leesik a lámpa az ágy és a fal közé.”
Az áldozat képtelen racionálisan gondolkodni, hiszen az agresszor is saját ösztönei parancsát követi. Élet-halál küzdelem ez; hiába súgná az ész – ha működne ilyen helyzetben –, hogy gyilkosságra talán csak nem vetemedne a támadó. De hát mi erre a garancia? Annyi szexuális indíttatású bűncselekményről hallunk még napjainkban is! A kiszabható büntetés nyilván nem rettenti vissza azt, aki úgy érzi, többet engedhet meg magának, mint más halandó.
Amikor a férfi a menekülni próbáló, törékeny, szőke lányt egyetlen mozdulattal az ágyra löki, az áldozat úgy idézi föl a jelenetet, ahogy annak idején átélte: „nem akarom elhinni, hogy mindez velem történik, és minden pillanatban arra várok, hogy felébredjek ebből a lidércálomból. Ehelyett azonban lihegve rám mászik. Ekkor már biztosan tudom, hogy nincs menekvés…”
Végveszély idején azonban gyakran segítségünkre jön egy váratlan, a psziché mélyéről feltörő, ösztön diktálta életben maradási lehetőség: a halottnak tettetés kényszere, a lélek kiválása a testből, a trauma tudattalanítása, virtuális meg nem történtté tétele. Az ötlet egy régi ismerős, Paul bácsi elbeszéléséből jut a lány eszébe. Az illető korábban a német megszállást követő élményeiről mesélt neki, pontosabban arról, hogyan bírta ki a kétnapos rendőrségi, majd a börtönbeli megpróbáltatásokat. „Csak úgy, hogy én magam közben máshol jártam. Nem voltam ott” – adta át a véghelyzetben alkalmazható, élni segítő módszert.
Megdöbbentő, hogy Kertész Imre Sortalanság című regényének kamaszhőse ugyanezzel az önszuggesztiós technikával viselte el a koncentrációs táborban, a kényszermunka közepette, önnön szenvedéseit. Az emberi méltóságát megsebző, lealacsonyító helyzetekben ő is „máshol járt” lélekben, végiggondolta például „békebeli” hétköznapjait – így téve túlélhetővé a pillanatnyi megaláztatásokat.
A szovjet pártfunkcionárius karmaiba került magyar tolmácsnő is hasonlóképpen, régi élete szép emlékeibe kapaszkodva vészeli át, a reménytelen helyzet foglyaként, a vele történteket. Két ízben is úgy viseli el a vérbe borult szemű, nála százszor erősebb férfi erőszaktételét, hogy testét „koncként otthagyva”, lélekben kivonul a szituációból, hagyja megtörténni, ami ellen nem tud védekezni – legbelül azonban mindeközben a balatoni naplemente élményét vizionálja, mindaddig, amíg az elégedetten hortyogó férfi mellől végre kiszökhet a szobából.
Ekkor még nem tudhatja, hogy túlélési technikája, testi megadása és taktikázó viselkedése ellene szól majd, hiszen beletörődő passzivitása az agresszorral való azonosulás és együttműködés látszatát keltette. Ez pedig megpecsételi a sorsát. Hiába kéri fölzaklatva a szálloda portását: „Kérem, hívja a rendőrséget! Megerőszakoltak!” –, s hiába érik még az ágyban a tettest; a panasztevőnek fokozatosan rá kell jönnie: egy szovjet állampolgár és pártfunkcionárius állításával szemben neki – aki nő és külföldi, tehát gyanús idegen – sohasem lehet igaza.
A kínos szituációból szabadulni igyekvő férfi ugyanis azzal védekezik: „Nem volt erőszak. Beleegyezett.” S hiába őrzi mind a földúlt szoba, mind a törékeny termetű lány teste a vasmarok szorításának és tettlegességének félreérthetetlen nyomait, a panasztevő egyre fokozódó szorongással tudatosítja magában: az azonnal kiszálló rendőrség nyomozói nem akarnak hinni sem a bűnjeleknek, sem neki. Ráadásul közben a férfi is kereket old: egy óvatlan pillanatban kiugrik az első emeleti ablakon, és elmenekül.
A megalázó helyzet akkor ölt már-már kafkai méreteket, amikor az áldozat rájön, hogy az egymást váltó kihallgató-tisztek azért ismételtetik el vele újra és újra a jegyzőkönyvben rögzített vallomást, hogy ellenőrizzék: nem hazudik-e. Az igazát érvényesíteni próbáló lány pedig minduntalan beleütközik a politikai érdek diktálta közöny falaiba. A város rendőrfőnöke – a baráti országból érkezett áldozat személyére való tekintettel – személyesen kér tőle elnézést, de őt is csak az foglalkoztatja, mi a terve, ha netalán teherbe esett. (A lány iszonyodva gondol erre a lehetőségre, de néhány nap múlva megkönnyebbülve tapasztalhatja: ami ellen a lelke tiltakozott, azt a teste is elutasította.) Ugyancsak a rendőrfőnök mondja ki a birodalmi gondolkodásra oly jellemző, önfölmentő ítéletet: „Ilyesmi a világ minden részén előfordul.”
Ezen a ponton a Polcz Alaine könyvéből élményszerűen megismert, kollektív történelmi tapasztalat is megfogalmazódik: a felszabadítóként megismert „oroszok a győztes kan fegyverrel kikényszerített élvezetét keresték, amerre csak mentek”. Ugyanakkor az Erőszakok szerzője a háborús pszichózisok körébe utalható, militáns szexuális traumákat szélesebb kontextusban elemzi-értelmezi, mint mások. Ő a magyarok okozta háborús szenvedésekről is értesül új ismerőseitől. (Egyik ottani munkatársa apját magyar katonák ölték meg, s ez a seb ugyanúgy begyógyíthatatlan számára, mint a magyar nők háborús erőszakélményei.)
„A kegyetlenkedés ugyan általános, de mindig csak az fáj, amit mások velünk tesznek” – vélekedik a szerző, és valóban: nála az egyedi élmény szinte csak ürügy, kiindulási alap ahhoz, hogy megkísérelje tudatosítani a nők szexuális kiszolgáltatottságának általános törvényszerűségeit, mind háborúban, mind békeidőben.
Nehéz eldönteni, mi döbbenti meg jobban az olvasót: a mindennapos szexuális agressziók brutális valószerűsége – amiről az áldozat a készséges nyomozók kíséretében a tisztiorvosnál és a nőgyógyászaton értesül: aznap már ő a harmadik fiatal lány, akit megerőszakoltak –, vagy a traumatizált nő különös-önérzetes magatartása, amint jogos felháborodásától indíttatva, részeg zaklatója felelősségre vonását és megbüntetését követeli.
Az ügy végkifejlete is mellbeverő: jóllehet mindenki tisztában van a lány igazával, futni hagyják a bűnöst, s „meggyőzik” az áldozatot igazságérvényesítő harca hiábavalóságáról. Mindvégig kitüntető figyelemmel bánnak vele – de ő tisztában van azzal, hogy az előzékenység csak külföldi mivoltának szól. „A Szovjetunióban sosem fordulnak elő bűncselekmények, és nagyon kínosan érinti a rendőrséget, hogy véleményem eltér a hivatalos sajtóközleményektől” – kommentálja utólag a vele történteket.
A trauma utóélete talán még döbbenetesebb tanulságokat hordoz, mint az egyszeri eset, hiszen az ellentmondásos reakciók a néma cinkosság ambivalens természetére, az agresszió megismétlődésének folytonos lehetőségére is rávilágítanak. A szexuális erőszak tényének kitudódásával ugyanis az áldozat nem érezheti úgy, hogy soha többé nem fordulhat elő vele hasonló eset, ellenkezőleg: a „kibeszélt” titok – éppen tabu-jellege miatt – magában hordja, mintegy motiválja a hasonló szituációk megteremtődésének újbóli lehetőségét. Az a nő ugyanis, akit megerőszakoltak, és nem titkolja el a vele esett szégyent, még a vele együtt érző férfiak szemében is – akarva-akaratlan – szexuálisan izgató tárggyá válik, s ha nem veszi észre idejében az újabb veszélyt, a trauma újra meg újra megismétlődhet.
Így jár az Erőszakok hősnője is: a vele pajtási kapcsolatban álló orosz munkavezető – amint értesül a történtekről – rögtön szabad prédának tekinti az addig talán nőszámba sem vett, kedves magyar lányt; de az ügyet kivizsgáló fiatal rendőrtiszt, sőt maga a parancsnok is megszédül a nyilván számtalanszor elképzelt jelenet megismételhetőségének vélt esélyétől. Csak a hasonló esetekkel nap mint nap találkozó, férfigyűlölővé vált orvosnő és a nővér szolidárisak vele, akik egymást túlharsogva szidják a brutális támadót: ez az egyetlen elégtétel az áldozat számára, az ellene elkövetett erőszak földolgozása során, az idegen környezetben.
A naivitása áldozatának tekintett lány azontúl szívszorító módon retteg a férfiaktól, igyekszik minden szituációban elkerülni őket, fél kimenni a szobájából, s inkább koplal, hogy ne kelljen érintkeznie senkivel. Egyetlen férfi akad csak a környezetében, akiben valódi védelmezőre talál, s akihez később – már Németországban – hozzámegy feleségül.
Az elbeszélés hősnőjével a történet befejezésekor már elvált asszonyként találkozunk. Kiderül, hogy férjétől több évi együttélés után elvált, s most éppen egy új, reményteljes kapcsolatban bízva vacsorázik szintén disszidens honfitársa lakásán. Szó szót követ, a férfiról kiderül: azelőtt bíró volt, s főleg erőszakos bűnügyekben hozott ítéleteket. Amint megtudja az asszonytól, mi történt vele annak idején a Szovjetunióban, a férfi izgatottá válik, s arra kéri a nőt, ha majd mindketten megfürödtek, tegyen úgy, mintha megerőszakolnák – az mindig stimulálóan hat rá… Az asszony pedig, míg partnere a zuhany alatt pezsdíti a vérét, sietve elhagyja a lakást. Ismét egyedül marad az ellene elkövetett bűn újra meg újra valósággá törekvő emlékeivel.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy a történet egykori kárvallottját és későbbi elbeszélőjét – aki ma Chicagóban él, olyan messze a volt szovjet birodalomtól, amennyire csak lehet – továbbra is az individuum szabadságát korlátozó agressziók, a hatalom és a társadalmi előítéletek áldozatául esett emberi sorsok irodalmi feldolgozása és dokumentálása foglalkoztatja.
A szexuális erőszak azonban, mint beszédtéma és speciális „hívószó” olykor meglepő kitárulkozások elindítója – amint azt a kötet Theo atya című írása tanúsítja. Ebben a kis elbeszélésben egy idős, tekintélyes egyházi férfiú meséli el a sorstársának tekintett írónőnek, amit még soha senkinek nem vallott meg: hogy gyerekkorában őt is megerőszakolták, méghozzá éppen az az apapótló nagybácsi élt vissza – részegen – a bizalmával, akit legjobban szeretett. Az atya különös gyónásából megtudható, miként rejtegette titkát egy életen át, hogyan kerülte az agresszorral való találkozást, és miért bocsátott meg végül neki évekkel később, a bácsi halálos ágya mellett.
Az emlékezet mélyére száműzött, szégyellt titkok „kibeszélése” tehát nem magánterület-sértés, hanem a léleknyomorító tabuk leküzdésének egyedül hatásos módja – akár pszichoterápiás kapcsolatban, akár úgy, hogy műalkotássá formáljuk az élményt. Arany Ágnes könyve azt bizonyítja számomra, hogy a trauma verbalizálásával nemcsak az áldozat könnyebbül meg, hanem a katarzis révén az is megtisztul, aki külső szemlélőként – örök harmadikként: azaz olvasóként – szembesül a történtekkel.

Elhangzott a Ferenczi Sándor Egyesület Miért hagytad, hogy így legyen? A „harmadik” szerepe a pszichés trauma kialakulásában című konferenciáján 2004. június 19-én Budapesten.

*****




[Valachi Anna]