Új versek

ZALÁN TIBOR
Avarba ejtett fénykép



kevéske vér mondhatni vércsepp
vércsöpp mondhatni kevésnyi vér
a sorrend fontos lenne itt most
a veszteséget számba véve
(legyen ha bár még vér se volt csak
vér érzetében tetszelgőség)
elmondható a fájdalomról
hogy együtt jár a vérzetével
még akkor is ha nem jár együtt

hogy mennyi a kevéske és hogy
a vércsöpp mennyinél végződik
mikortól lesz folt és mikortól
válik tócsává terjengősen
az nyilván nem csak nézőponttól
függő ingát lendít a bánat
mi szintén összehozható az
említett vérrel ám de ekkor
szó sincs foltokról pocsolyákról

a jel fontos még akkor is ha
mögötte nincsen semmi mert az
üresség ráfed önmagára
nincs benne vér se szétszivárgás
vegytisztán eltüntethető az
érzés maradnak emlék-árnyak
az önfeladás lefedés kis
ravaszkás mágiája ébred
s a színházunk küszöbén állunk

te úgy hogy átcibáltalak már
a szenvedély torzító poklán
remény-hamun és ígérettel
telített órák roncsain és
szeretkezések csarnokain
hol lávafüstben tántorogtunk
egymástól mérgezetten végleg
megértve azt hogy nincs kettőnknek
elég világ hogy együtt éljünk

nem élni mégsem egyszerű most
a taktikára rátalálni
amellyel még túlélhető a
bevallhatatlan veszteség is
a napra nap jön rossz feladványt
fogadni élettervként – ócska
mosollyal mely mint önsajnálat
az undorral lesz így határos
nos élni ezt hiszen tudod nem
a nem-látás hiába kínja
takarja szét a belső látás
elől mi volt és azt hogy még mi
lehetne hogyha más lehetne
lehetne hogy ha más nem lenne
feltételes módban az élet
csak szánalommal visszanevet
magára és üresség támad
nyomában így a lélek nincs – volt

a rába-parti éj sötétje
beissza léptem mintha úsznék
sötét vérben vagy vércsöppben – nézd
nekem mindegy hogy mely arányok
között válik hullává nullává létem
csak nézem fönt az égben mennyi
csillagkép játszik tündökölve
talán megtévedt boldogságom
talán halálom tévedt el fönt

igen most egy szót szólni kéne
e szót hiába váró őszben
avarba ejtett fényképen az
arcot kivenni és ujjbeggyel
csak annyi érintéssel lenni
ahogy megérint most a semmi
vörös boros pohárból pár csepp
villányit inni érintésül
s a száj szélén a könnyű két csepp

nem tudható még sejthető sem
hogy élt egy ember hol volt nem volt
nem látta senki pusztulását
nem vette észre rajta senki
hogy rég nem él csak élt könnyelmű
közegben hogy nevezzem élet
kevéske vér mondhatni vércsepp
maradt utána – annyi sem tán
vércsöpp mondhatni kevésnyi vér




ZALÁN TIBOR
KöszönEm

az arcát nézte szétterülve
szeretkezés utáni tájon
szétdúlt párnán kihűlt lepedőn
félig nyitott szemébe nézett
amely nemrég gyönyörtől tágult
szemöldökét végigsimítva
tekintetével később és az
arcának pórusait közel
ről nézte vulkános vidéknek

tűnt így közelről és verejték
a sminket is feloldta néhol
és szép volt ebben a zűrzavart
sem nélkülöző időben ott
gyűrött párnán és dúlt lepedőn
a lány a melle még hullámzott
érezte markában a szívét
ahogy nyúlt át s a mozdulattal
birtokba vette meztelensé

gét ismét és a forróságá
ba vackolódott görcsös karral
kapaszkodott belé akár a
riadt gyermek ha tejszag árad
felé egy testből mindegy is már
kié csak rejtse elbújtassa
az orra szélén árnyék mozdul
az ablak előtt haladt el épp
a részeg szomszéd és elérte

az árnyékával arca szélét
e furcsa véletlen behozta
az addig elfedett világot
az addig űrbe tolt szobába
arcát hasához nyomta ám az
órán felvillanó számok most
szemébe vájtak kíméletlen
tévé tetejéről – sóhajtott
feltápászkodni gyönge volt még

és szégyent érzett így lehullva
szerepbe esve szárnyverésből
kitárt combokkal szinte még a
súlyát is vesztett álomi test
úszott lebegett a délután
ban az ajka szétnyílt szinte csak
lehelte hogy köszönem s érzi
a férfi tudja már hogy indul
hogy nem marad kilép majd innen

a fájdalmával eltelített
szobából és a szárnyverések
sokáig zengnek még utána
lehunyt pilláin könny szivárog
át és száját összezárja nincs
hang már csak belső hullás nincs több
lebegés – zuhanás emléke
ruhák súrlódnak félhomályban
és fekszik holtan meztelenül




ZALÁN TIBOR
Létismeretlenes egyenletek

EGY ELMARADT TELEFON MIATT

Kiköp
a szálloda magából
szédelgek verejték áztatja el
ingem hallgatom a tenger verése
hogyan szelídül bele a szomszéd
hotel egész nap nyüzsgő latin zenéibe

Reggel
a parton kagylókat
szedtem miket a hullámok gazdáik
nélkül vetettek ki a finom parti homokra
messzire néztem de nem láttam túl
másnapos szemem hullámzó vérfüggönyén

A tenger
vöröslött-e játszva vért és
lebegést vagy valóban
megszakadt bennem valami
a szememen át szakadt meg a szív
adása megtántorodtam levert
a fény lebutított a várakozás
bár nem tudtam mire várok
ennyire nyugtalan így elveszetten itt

Itt holdsütésben
lovakat láttam a tengeren
vágtatni vállamra sólymok
ültek egy zongorából előtörtek
a megtébolyodott orchideák és az
ablak keretéről fejjel lefelé lógott az isten

Majd elmesélem
hogyan tördelt apró
szilánkokra az egyedüllét
szobám márvány hidegében
szobrász a magány kifaragja a láz
nyugtalan formáit és a sötét mélyén verdeső
jajdulásokat a reménytelenség durva tömbjeiből

Ha akarod
elmondom hogyan
roppantotta szét a tarkóm
a sás közé rejtőzött szárnyas
oroszlán hogyan prédikáltam
a larnacai templomtéren vakító
napsütésben a béna és néma madaraknak

hogyan
érkeztek meg
egymás után a hold
felől a denevérek sötét
esőként áztatva el a tengerpart
sótól és széltől és sóhajtól fehér szikláit

És hiába
vártam ismét
nem jött el a hajó
nem hozta árbocán a
szerelem vagy a halál ezüst
jeleit csak a három kígyó
tekeredett elő a tenger felől
a kikötő olajos betonjára hol
egyedül álltam várakozás nélkül
a régről itt hagyott sirályvijjogásban

És háromszor
fojtott meg a három
rettenetes tengeri féreg

Az éjszakáim
magányosabban
teltek mint ha egyedül
lettem volna mert már én
sem voltam velem üresség lakta
testem
visszhangtalan
sötét és álomtalan
tompaság a lelkem valahol
kint lebegett vacogott minden
éjjel a vizek fölött ahol egykoron
a nagyobb lélek lebegve megjelent és
már nincs ott és már soha nem fog oda visszatérni

Kulcsra zárt
ajtómon átjártak
a sötétséggel megrakott
vonatok testemen tolattak
keresztül a tehervagonok át
meg át reggelente szétvagdalt
összeroncsolt darabokra szaggatott
emberemlék-cafatokat rugdostak ágy alá
roppant bakancsaikkal a vidám tekintetű kalauzok

Ha nem aludtál
éjjel én úgy sajnálom
ahogy a platánfákat siratom
az abonyi
állomás előtt
melyeket szélvihar
döntött ki vagy térdre
rogyasztott a fejsze benzines fűrész

de az
is lehet ott
állnak a platánok
az állomás előtt most
is mint régen és mindig
csak az én beteges
és lelkiismeret-furdalásos
képzelgésem pusztította ki
őket hogy jobban tudjak magamnak
fájni ebben az értelmetlenül
megkoreografált sértődött szenvedésben

Ha nem aludtál
várakozva a hangra
téged szólító éjszakában
én szégyellem a némaságot

Lézengő ritterek
és bohócnak öltöztetett
sunyi katonák vittek fénytelen
ösvényeken a cézár palotájába
a kertben pávák rikoltoztak s terítették
szét pávaszemekkel villámló farkukat a
nyugtalan tenger felé az öbölben két hadihajó
vigyázta a kertet célzott ágyúkkal a sétány irányában

Hosszú asztalokon
roskadozó étkek füstöltek
s az üvegpadlón keresztül
látni lehetett a falvakban éhezőket
az elmocskolt kalapokat vállakat nyálukat
csorgató kóborkutyákat
futkározni a szennyhalmok között
trágyával megrakott szamárkordékat
nyiszorogni a kásás sáros utak kátyúiban
megcsonkított
koldusokat és elmocskolódott
tekintetű gyerekeket csellengeni
az utak mentén markukat éhesen az
asztal felé fölnyújtva könyörgőn morzsákért
csontokért
lerágott csontjaikért
fölnyúlni csontsovány
öregasszonyokat ülni a szaros
árokpartokon szakadt ruháikban
meztelen feketéllő bütykös csontlábbal

és a
tányéron
kukacok váltak ki
hemzsegtek elő a
barna sültből peregtek
ki az ezüstösen derengő
töltött csukából tekergőztek
föl a kaviárpöttyök alól a piros
csirkecombok rostjai közül
és bűzhödt húggyá poshadt
poharamban a drága
vörösbor a gyöngyöző
pezsgő az aranyló
whisky

Két oldalról
fogták karomat
vittek lóbáltak a fák
fölött rángattak röhögve
akár kötélen tornászó bohóc
lettem volna húztak a tengerparton

át a tengeren
át a hold és föld
között megszálkásodott
levegőben fehér házak között
felhők között és az ébredező angyalok
háza előtt húztak végig verejtékemben húztak
fejfájásomon
ráncigáltak keresztül
forgó földre állítottak a bohócnak
öltözött katonák Európát szétlézengő ritterek

Ha nem
hinnél nekem
úgy megaláz hitetlenséged
bizalmatlanságod
szétdönti önbecsülésem
még ég felé meredező romos
díszleteit és minden ami eddig történt
és mind a szenvedés csak rosszul
értelmezett színjáték volt hol
színész s néző összecserélte
a szerepét vagy csak a
rendező nem értette
jól a szövegkönyvet
és a
tragédiából
bohózatot rendezett
(ám ha ő tudta jól és ez
is megengedhető – a legtöbb
komédia mélyebb és megrendítőbb
a félreszerkesztett tehát nevetséges tragédiáknál)

ha nem
hinnél nekem
kinek mesélem majd
el amikor kiköpött a szálloda
magából és szédelegtem verejték
áztatta el ingem hallgattam a
tenger verését hallgattam
lassuló szívverésemet
hallgattam magam
halogattam a
csöndben




ZALÁN TIBOR
Létismeretlenes egyenletek

A TENGER LEJTŐI

Ha rázuhanna
ha összenyomná semmivé
lapítaná ha
rázuhanna
ha szét
ha rá

A parton ébredt
homok és kövek közt
gazdátlan rákpáncélok szerte
szét ha rázuhanna szét ha
álmában gazdátlan kóbor kutyák
csaholták körbe csattogó fogakkal
hogy mit jelent sokáig tűnődött ezen

Gazdátlan körben
szét ha
kutyául másnapos
fejét rákpáncélokhoz nyomta
üresség zúgott bennük és a semmi
legyezte homlokát agyában
a gondolat csíráit eljegelve

A nő csak később bukkant fel a
hullámok ritmusos magányán túlról
akár ha Aphrodite született
Ciprus zöld vad- sziklái között közt
madár a vállán énekes sólyom
a szívre rácsapó kegyetlen
vadász ki szenvedésre ébreszt

Az arca helyén arc másé
vagy maszk amit színészek viselhet
a parti arénák orkésztráiban
talány az arca
szét ha
helyén a más arc
halál jelekkel felsötétlőik
szeretkezés-arc elválásé vagy más
hever homokkal telet fülekkel
szájában kő és rákpáncélok
szájában rákpáncélok szétropognak
ropognak rákkövek páncélok
ropog az arc

szájában és az arc is
ropog recsegve omlik
szét ha
egymás hatalmas száj hatalmas
odvába veszve mindörökre

(A nő
a lépte könnyed
volt a szája mézzel étkes
volt tekintetében rózsa alkony
volt a bőre illatában jázmin
volt a melle ringásában tenger
volt a háta zenélő jajduló hangszer
volt az ölében és sós meleg örvény
volt a combja csapda és börtön fogvatartó
volt amíg e nő a nő a minden nő ha ő ha
volt)

Ha rázuhant
ha összenyomta semmivé
lapítva
ha
rázuhant
ha szét
ha rá

A parton homokban úgy hevert
akár a partra sodort uszadékfa
úgy meztelen és mocskosan
saját koszába henteregve vissza
szét ha
megértve nincs hová kihez miért
a hullámok hozták a nagy hajókat
hasukban napraforgó és szögek
és sok nevetés patkányok rágta zsákban
rég várta már e nagy hajókat
s most nem talált erőt hogy intsen
jelezze él és arra vár csak
megálljanak egy pillanatra
s őt felvegyék hogy érte mélybe
kötélhágcsót eresszen matróz
ki szájában pipával szédellg
az arcát is jól látja onnan innen
kövek s rákpáncélok ágyán
heverve őrült
heverve ürült aggyal a hajnal
sós szürke vásznainál

A nő csak később
a helyzetet tagadva könnyedén
már-már lebegve mint a szellemek
a fénytörésben törhetetlenül
szét ha
kezével evezve a légben lágyan
megengedő és megbocsátó arccal módon
keresve még a megtörténhetőtre
felé kit nem talált a mozdulat
a jel s a jelzés cserbenhagyta sorban
két hosszú combja zizzenését vélte
kiválni a mind erősebb szélverésből
a partszakaszt vörösbe vontáka
a tengerből kilépő nagy nap
vörös véres barbár nagy ünnep készül itt
izgalma nőttön-nőtt e sejtés mentén
hol kő és rákpáncél közt ott hever
térdét gyomrába húzva mint a méhben
a létbe pusztulásra készülő
csecsemő-áldozat

Közelgett
de nem volt biztos semmi
megérkezésében csak annyi
a megmaradásra hozna esélyt
a kő- és rákpáncélban között szenvedőnek
egyensúlyt ébrenlét s álom közt
csak ha álomból a teste és reményből
felé emelte kínok törte arcát
száját elhagyták mind a hangok
némán tátogva mint horogra
akadt hal némasága
szét ha
kínnal fröcskölte szét a tájat
ha megszólalni tudna hogy ha
ha megérinthetné őt tekintetével
ölébe kéretőzne halk szavakkal
szelíd szavakkal melléhez nyomódna
vagy lábszárát ha megragadhatná két
görcsös kezével s csimpaszkodna rajta
és meglehet hogy karja közt keresne
melegséget mert jég gyilkolja torkát
és kérincsélve és belé hatolna
gyönyört keverne össze akkor könnyel

A partra hullott árnyék szerterobban
kövek s rákpáncélok közt
szét ha
egy dög hever
néhány kóbor kutyát látnak körözni
fölötte vízre rábukó sasok
meredt a hulla lába égre föl
mezítlen talpán apró hintaló
billegdél átfelejtve életéből
a partra honnan nem vezet tovább
se út se hullám innen nem visz el
s a nőalak sincs már a képben többé
nyomát ezüst sebekkel
a tenger visszaforrta hangtalan
eltűnt ahogy megérkezése sem volt
jelekkel hangokkal sem megmérhető
és mind szűkebb kört vonnak a kutyák
egyik-másik belekap lábába
feltépi oldalát és véres
cafattal oldalog sziklák mögé
a vízből rákok jönnek apró szörnyek
zabálni váratlan lakomán kutyákkal
és nem telik el a két óra sem
szörnyű csontváz mered a délelőttbe
kövek s rákpáncélok közt
csönddel telt csontvázt vesz karjára
emel magához visz tovább az idő





[Zalán Tibor]